18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet
a primitív, az „etnográfia"-! a kultúrnépek rajzának megjelölésére használják: hogy ti. az előbbi, igazi tudományhoz méltón, már általános érvényű következtetésre jut, midőn az utóbbi még jórészt a leíró tudomány szintjén vesztegel. Ez azonban nem elég ok arra, hogy a művelt népek rajzát kirekesszük az egyetemes néprajz köréből, merev választófalat vonván „Völkerkunde" és „Volkskunde" között. A Föld népeinek szétágazó családjába fiatalabb és idősebb, elmaradott és haladottabb embercsoportok egyformán beletartoznak; nem válogathat hát bennük a tudomány sem, mely belőlük meríti anyagát. Az emberi lélek közös spektrumából nem hiányozhatnak sem a primitív, sem a kultúrnépek színei, legyen bármekkora különbség földerítésük eszközeiben. Egyiket is, másikat is csak akkor illeti meg a „néprajz" neve, ha végső fokon közös szintézisben találkoznak.) De milyen hosszú és küzdelmes az út, míg a csúcsra juthatunk, hol ilyen szélesre tárul a látóhatár! A történetírás évezredes múltra tekinthet vissza, s mégis: mily kevéssé haladt előre az egyetemes emberi fejlődés kutatásában! Amit világtörténelemnek mondanak, ma sem sokkal több az egyes nemzetek történelmének jólrosszul összerótt egyvelegénél; inkább összedrótozott törmelék, semmint bensőleg egybeforrt ötvözet. Csoda-e, ha a történelemnél jóval fiatalabb néprajz is, nevéhez híven, még az egyes népek műveltségállományával bíbelődik, s csak itt-ott jut el az összehasonlításig? A nép, a nemzet az a természetadta egység, melybe szilárdan fogódzhat, amelynek talaján igazán megvetheti lábát történelem és néprajz egyaránt, csakis ez kínálkozik igazi, elmélyülő kutatás anyagául. Az ősi forrás egy-egy nép lelkéből buzog fel, ha a patakok utóbb egyesülnek is. S éppen itt rejlik a néprajz s a történelem további közös vonása, tán legszembetűnőbb valamennyi közül: a nemzeti jelleg. Van-e nemzetibb tudomány a történelemnél, mely egy-egy nemzet múltjába mélyed, s a néprajznál, mely magvát: a népet hámozza ki az eleven nemzetből? (Értsük meg jól: az egész népről van szó, az ősi, közös alkotó szellem hordozójáról. Semmi kétség: a nép lelke a parasztság arcán tükröződik leghívebben. A parasztság mégsem azonos a néppel, mégsem állhat meg a néprajz pusztán a paraszti műveltség feltárásánál. Amint az általános néprajz, helyesen felfogva, a kultúrnépeket is magába öleli, úgy az egyes népek rajzába is beletartozik mindaz, ami a közösségi kultúra mélyébe bocsátja gyökerét.) Valamennyi tudomány közül a történelem s a néprajz a nemzeti érzés legfőbb forrása, ébrentartója és táplálója. Mindabból, amit e két tudomány egy-egy nép fiai elé tárhat, csupa termékenyítő ösztönzés, megannyi sorsformáló erő árad a nemzet életébe. Ez persze még nem jelenti azt, hogy e kettőt mindenáron a többi tudomány elébe helyezzük. Végső fokon egyformán értékes minden diszciplína; a nemzeti jelleg hangsúlyozása nem értékelés is egyszersmind, ha csak nem az élet szempontjából. Sőt, a tudománynak ugyancsak nincs mit kérkednie nemzeti mivoltával, ha mindenképp olyan jellegzetességek kidomborításán nyargal, melyek a népeket elválasztják egymástól. Főleg a történészt fenyegeti a veszély, hogy az egyéni-esetleges politikai fejlődés fonalát követve, szem elől téveszti a belső szervezet sok egyező vonását s a műveltség nagy közös áramlatait. Am, ha túl egyéni teljesítményeken, a társadalom hajdani életét is kellő figyelemre méltatja, lehetetlen, hogy a nemzeti jelleg mögött föl ne ismerje az összekötő szálakat, melyek egy-egy kultúrkörön belül közelebbi s távolabbi szomszédokhoz vezetnek. így lelheti meg a közösségi kultúra kutatója: a néprajzos is, összehasonlító módszerrel, átvételek 5 8
