18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban
idegenednének el a hivatali szolgálattól, hiszen mindig engedniük kellene a fiatalabb grófoknak, holott a bárói diplomák szövege szerint is a régi és igazi mágnások sorába kerültek. Kár lenne tehát kettejük között, vagy a régi és új főnemesek közt akkora különbséget tenni. Ez a utolsó érv egymagában is elegendő volt arra, hogy az uralkodót grófok és bárók régóta hiizódó küzdelmében végképp az utóbbiak, újonnan felemelkedettek pártjára állítsa. Korábbi elhatározásaira hivatkozva (noha ellentétes is volt köztük) kimondta tehát, hogy a tanácsosság seniuma alapján Meskót illeti az elsőbbség. 92 Pedig a kancellária érvelése, melynek segítségével most az udvar gyakorlatában gyökerező senium-elv döntő rést üt a hagyományos társadalmi renden, éppenséggel nem volt megtámadhatatlan. Igaz, törvény nem mondta ki, hogy a gróf előbbvaló a bárónál. De ehhez az ország szokása szerint - legalábbis, ha a gróf nagy ősökkel dicsekedhetett, azaz valóságos volt s nem csupán címzetes - nem férhetett kétség semmiképp, akármennyire hangoztatták is az új bárói diplomák, hogy a „titulus magnificentiae"-vel megadományozottak az ország „igazi, ősi és kétségtelen, leveleiket vörös viasszal pecsételő szabad bárói vagy mágnásai" sorába kerültek. Márpedig az ország szokását az első helytartótanácsosok sorrendjének megállapításakor maga a király szentesítette. Ekkor, az új dicasteriumok felállítása idején még az udvar sem talált rendkívülit abban, hogy a rangsor a hivatali életben is a rendi hagyományoknak megfelelően alakuljon; még itt is a rendi rangszempont a döntő s legfeljebb kiegészítő szerep jut a titkos tanácsosság királyi kegydiktálta egymásutánjának. Amint azonban megindul a hivatali gépezet, s egyre jobban belejön, zökkenőktől egyre mentesebben illeszkedik az abszolutizmus útjára vezető kerékvágásba, a bécsi udvar mind szívesebben feledkezik meg az ország szokásáról, s arról, hogy ezt az új kollegiális hatóságok kebelében maga az uralkodó tette irányadóvá. Az új dicasteriumok tagjai, ha szemre a rendi hagyományok letéteményeseinek látszanak is, sokkal lojálisabbaknak bizonyulnak annál, semhogy nagyobb akadályokat gördítenének a seniumrendszer apránkint való bevezetése elé. Annál kevésbé tehetik ezt, mert az ország hagyományos társadalmi rendjét törvény nem írta körül: a kodifikáció hiánya csak megkönnyíti a bécsi udvar dolgát a szokásszerű rétegződés áttörésében. De a törvény erőszakos magyarázatától sem riad vissza, ha az általa életre hívott új, mesterséges társadalmi kategóriák érvényre juttatásáról, a király kegyéből felemelkedettek s a régi, nagy családok közti szakadék elegyengetéséről van szó. Az első időben még maga a király teszi zsinórmértékké az 1687: 10. tc.-et az országbárók s a titkos tanácsosok sorrendjének kijelölésekor. Alig két év múlva már a kancellária is tagadásba veszi, hogy ezt a törvényt a helytartótanácsra lehessen vonatkoztatni (mintha bizony a főpapok sorrendjét az új dicasteriumokra való tekintettel szabta volna meg valamilyen törvény). Immár a senium az uralkodó csillagzat az új központi hivatalok életében; törvény, szokás csak akkor kerül szóba, ha kapóra jön, csak arra jó már, hogy előráncigálják, ha a „király szolgálatának" vagy a „közjónak" történetesen ez felelne meg jobban. A grófok és a bárók háborúságában - melyet csupán a rendi társadalom hagyományai alapján lehetett helyesen megítélni - így hivatkozik a kancellária 92 Orsz. Levéltár. Ilelytartótan. It. Expeditiones 1726. szept. 27. és 1727. ápr. 29. - Lilt. Cons. 1727: 18, Orig. ref. 1727: 16.
