18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban

övé az első szó, s javaslatáról a többi az ülés sorrendjében fejti ki nézetét, utoljára az elnök. Bármennyire egyenrangúak is tehát a tanácsosok, van köztük bizonyos sorrend, aszerint, hogy hogyan ülnek egymás mellett a tanácsban. Ez a rend nyilvánvalóan a tanácsosok hivatalos felsorolását követi; gondos betartása azonban nemcsak rangkérdés, nem is csupán a rendszeres ügyintézés biztosítéka, hanem a végső határozat tekintetében is fontos. Igaz, a határozatot a szavazatok többsége dönti el, s ennélfogva a végső eredmény szempontjából mindenkinek a szava ugyanannyit ér, főúré és köznemesé egyformán (kivéve az elnökét szavazategyenlőség esetén). Nem mindegy azonban, hogy milyen sorrendben mondják el véleményüket. Az utasítások az ügyben leginkább jártas tanácsosnak juttatják a kezdeményezést; megtiltják, hogy valaki előre kimondja nézetét s ezzel hasson másokra. Mindez világosan mutatja, hogy a kor milyen sokra tartotta a tanácsban elhangzott szó véleményformáló erejét. A „sorrend", mely szerint a tanácsosoknak nyilatkozni kell, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a jelen levők „rendjében" előbb ülőre hamarább kerül a sor: a „feljebb való" szól először, az „alább való" csak azután, a felsőbbek szavának, tekintélyének hatása alatt. Az elnök csak azért marad a végére, hogy mindjárt a határozatot is kimondja, s ez állásfoglalásának az utolsó helyen is akkora súlyt ad, mintha elsőnek nyilatkoznék. Szerepe egyébként is döntő a tanácskozás sorának és rendjének fenntartásában; a tanácsosok egymásutánja azért is fontos tehát, mert a sorban következő helyettesíti a távollevő elnököt. Kérdés már most, mi adta ezt a sorrendet? Az utasításokból csak annyi következtethető ki, hogy nem a kor, nem is valamilyen személyi tekintet; egyébként azonban nem intézkednek felőle. Az elsőbbség kérdésének esetről esetre kellett rendeződnie, a kollegiális ügyintézésnek, az egyenrangúak közti tanácskozásnak ez a jellemző kísérő és zavaró jelensége csak a különböző összeütközések során csillapodott le a jövőre is kiható érvénnyel. Ezekben a rangsorvitákban nemcsak egyegy ellenfél küzdött meg egymással, nem is csupán a rendi társadalom egy-egy rétege, hanem mindezen felül a régi, országos szokás az abszolutizmus által képviselt új hivatali érdekkel és gyakorlattal. Az ország szokása mindenekelőtt az országgyűlések, s bizonyos fokig a megyei congregatiók gyakorlatában tükröződött. A kúriai tanácskozás rendje ebből a szempontból kevésbé jött számításba, nem képviselhetett megszakítatlan hagyományt, hiszen éppen a XVII. század utolsó 9 évtizedében mindössze két alkalommal tartottak rendes oktavális bíráskodást;

48 különben, mint már az ítélőmesterek esetében láthattuk, a familiaritás okozta függőleges tagolódás közepette hiányzott a bírótársak között az a rangegyenlőség, ami egyedül alkalmas elsőbbségi kérdések felvetődésére és szabályozására. Már az országgyűlésen az „una eademque nobilitas" elvben egyenlő képviselői vettek részt s foglaltak helyet bizonyos hagyományszerűen kialakult sorrendben. Tudjuk, a főrendek táblája ekkor már egészen külön tanácskozott a pozsonyi „domus viridis"-ben, külön a köznemeseké is, a fő ,8

Bónis i. m. 18.1. A hagyomány folytonosságáról annyira nem lehetett szó, hogy Száraz György perszonális a királyi táblának maga készítette utasítástervezetébe szükségesnek tartolta belevenni: „...formalitás processus Tabularium Judiciorum per celebrationem eorundem a plurimis annis mtermissam adeo obliterata esset, ut non nisi ex manuscriptis hinc inde reperlisolim obseruala methodus desumi possit..." (Orig. ref. 1724: 13.) Ezt a részt az instruclio végső szövegéből kihagylak; a táblai ülnökök sorrendjéről egyébként az utasítás nem intézkedett.