18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai
legszükségesebb eszközénél és anyagánál (szekér, eke, borona, kasza, sarló, kötél, só stb.) s magánál a jószágállománynál, melyből a földművelésbe csupán a csekély számú igásökör kapcsolódik bele, míg a többi a teljesen független állattenyésztés anyaga és tartozéka. 29 Az allodiális gazdálkodás extenzív voltára éles fényt vet az a körülmény, hogy legfontosabb termelési ágában, a gabonatermesztésben a vetőmag alkotja a legsúlyosabb kiadási tételt, leginkább ebben ölt testet a földművelés forgótőke-szükséglete. Mindez annál inkább jellemző, mert a majorsági üzemtől azt várhatta volna az ember, hogy, mint - szelleme után ítélve - kapitalista vállalkozás éppen a földesúrnak rendelkezésre álló nagyobb tőkéje, nagyobb befektetés, intenzívebb munka segítségével kerekedik az önmagukban apró, szegényes és gyenge, csupán a hagyományos földközösségbe fogódzkodó parasztgazdaságok fölé. Hiszen - ha szabad élnünk ezzel az ipari analógiával - a kiadói üzletből felcseperedett újkori manufaktúrának is a tőke, a befektetés volt egyik legerősebb fegyvere a céh-tradíciókkal körülbástyázott kis kézmüvesekkel szemben. De a kora kapitalizmus idejének földesura még alig gondol arra, hogy a tőkének ezt a nem annyira minőség-, mint mennyiségfokozó erejét igénybe vegye; jövedelme nem intenzívebb művelés, hanem birtokvásárlás útján szolgálja a feleslegtermelést, tehát extenzív módon. Nem kétséges, hogy az álló- és üzemtőkének ez a csekély igénybevétele nagyrészt az allódiumok rendelkezésére álló szellemi és fizikai munkaerő természetében, adottságaiban leli magyarázatát. A földesúr, az egész gazdálkodásnak - legalábbis a majorsági művelés nekilendülő korszakaiban - legfőbb irányítója, tulajdonképpen a parasztoktól tanulja meg a földművelés elemeit, amikor a XVI. században - a földesuraság története folyamán ezúttal először - személyesen bekapcsolódik a mezőgazdasági életbe. Őseitől rámaradt gazdasági hagyomány nem áll a háta mögött, neki magának korábbi jártassága, ismerete nincsen, kénytelen tehát a földművelő parasztnak évszázados tapasztalat során, tradicionális módon kialakult, babonás elemekkel nagymértékben telített művelésmódját elsajátítani, magáévá tenni s kialakuló saját üzemére átültetni. Ez az állandósuló gazdasági kölcsönhatás, melyben a paraszt - főleg eleinte - legalább annyira átadó fél a gazdasági kultúra terén, mint amennyire passzív, befogadó szerepet visz, még a XVIII. században is jól látható: mint ahogy a majorságok kialakulása idején a jobbágyoktól kapott gabonadézsmával alapozza meg feleslegtermelését a földesúr, úgy kap rá még jó két évszázad múlva is a tengeritermelésre a kukoricadézsma nyomán, nyilván az ilyen módon nyert szem elvetésével. Az allódium a - részben középkori szerzetesmintagazdaságok példáján nevelődött - parasztközösséghez jár iskolába, ennek földművelő eszközeit és munkamódját veszi igénybe maga is még századokon át; egyedül az intenzívebb kertészeti kultúra az, ami felülről, virág- és gyümölcskedvelő nagyurak és nagyasszonyok közvetítésével terjed lefelé. Altalános mezőgazdasági irodalmunk első termékei, egy-egy Lippai és Nadányi munka elsősorban még kertészeti szakkönyvek, s amennyiben a mezei munkára is kiterjeszkednek, ezt jobbára parasztregulák alapján teszik. De tovább is, a XVII. század derekától teljes másfél századon át jelentős hely jut mezőgazdasági kézikönyveinkben a jobbágytapasztalatokból leszűrődött megállapításoknak: Szent-ivány Márton, a nagyszombati 29 A majorokra 1. SinJtovics, 29. 1.; Tholt, 36., 53. 1.; Jármay-Bakács 33. 1.; Wellmann, 115-16.1.
