18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban

Mindez azonban túlságosan kényelmes magyarázat, s a problémának csak egyik oldalára vethet világosságot. A rendi gyülekezetekben kiütköző elsőbbségi ellentétek nagyobbára valóban a bécsi udvar barokk-rokokó mezbe öltözött társa­dalompolitikájával függtek össze: bennük a hatalmukat, tekintélyüket féltő régi, törzsökös főurak küzdelme lobbant lángra a királyi kegyből felemelkedett új fő­nemesség ellen. De a XVIII. század elején támadt rangviták nagyobb része más­honnan: a hivatali élet talajából sarjadt, bármennyire át- meg átszőtte gyökérszá­laival a rendi társadalom újjáalakuló felső rétegeit. A döntő változások közül, melyek a XVIII. századdal köszöntöttek be a ma­gyarság életébe, a hivatali szervezet megújulása egyike a legjelentősebbeknek. A Habsburg-abszolutizmusnak kedvezőbb alkalom kínálkozott ekkor a fejlett újko­ri államigazgatás kiépítésére, mint bármikor azelőtt. A török kiűzésével véget ért a magyarságnak s erőinek végzetes megosztottsága, az utolsó rendi felkelés leverésé­vel immár a partikuláris erők centrifugális szerepe is a múlté, s ezzel eltűnt a leg­főbb akadály az abszolút, egyedüli uralkodói akarat általános érvényesülésének út­jából. Csak a korszerű állami adminisztráció megszervezése hiányzik még, hogy a terjeszkedő központi hatalom birtokába vehesse, mindenestül az uralkodó szolgá­latába állíthassa az egész országot. A király udvari hatósága, a kancellária már az 1690-i reform során alkalmazkodik az új idők új követelményeihez; 1724-ben az új, országos dicasteriumok is megkezdik működésüket, s azzal készen áll az állami ap­parátus, hogy rajta keresztül az abszolút uralkodó az élet minden vonatkozásában érvényesíthesse akaratát. Az új központi kormányszervek legfőbb jellemző vonása, hogy kollegiális berendezésűek, szervezett segédhivatallal; a tisztviselők között már található bizo­nyos munkamegosztás, de az elintézés súlypontja a tanácsban való együttes tárgya­láson van. Addig az országos gyakorlat ilyen rendszeres, közös tanácskozáson ala­pidő állandó ügyintézést nem ismert. (A kamarák működése más lapra tartozik, a többi kollegiális testületek - mint a királyi tanács, az országgyűlés, a kúria, a me­gyei congregatiók és sedriák - pedig csak nagyobb időközökben ültek össze együt­tes munkára.) A régi központi igazgatás lényegében a rendi főméltóságok, első­sorban a nádor egyéni felelősségen nyugvó, személyes tevékenységén alapult. Az ország gondját persze ők sem hordozhatták egyedül, nekik is voltak segítőtársaik, de csak az adminisztrációban: alkalmazottak és nem kollégák, alárendeltek s nem egyenrangú tanácskozó társak. Az alnádor, a nádori ítélőmester, secretarius, stb. mind a palatínus személyes híve, familiárisa; az ő nevében, utasításához híven cse­lekszik, az ő egyéni elhatározását hajtja végre, egyedül tőle vár jutalmat, kifelé nem, csakis neki tartozik felelősséggel és engedelmességgel. A protonotáriusok nem a maguk, hanem a principálisuk (az ország valamelyik rendes nagybírája) ne­vében járnak el s tesznek jelentést a táblán az általuk hozott ítéletek végrehajtásá­ról. 20 Amint a principális meghal, vagy elveszti méltóságát (ami egyébként élet­fogytig tart), a familiáris szerepének, hivatalának is vége, hiszen nem a király, ha­nem az ország bárója ruházta rá azt, főúr a köznemesre. így veszti el pl. a már em­'„...more hactenus consueto", 1723: 33. tc.

Next

/
Thumbnails
Contents