18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban
polgári biztos, aki szerinte csak provinciális tisztviselő, előkelőbb helyre írta a nevét. A helytartótanács úgy vélte, hogy elejét kellene venni a „bancalis bellicus cassirius" követelőzésének s kötelezni őt a többi három kerületben zavartalanul fennálló gyakorlat tiszteletben tartására. Egyebütt ugyanis a megyékkel és városokkal létrejött hadiadó-elszámolásokat balról (tehát a legelőkelőbb helyen) a főhadbiztos, utána jobbról a kerületi polgári biztos írta alá, alattuk a bank kiküldöttje, illetőleg a megye vagy város nótáriusa. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezt korai lenne uralkodó gyakorlatnak tekinteni. Három hónap sem telt bele, a helytartótanács máris kénytelen volt jelenteni, hogy a kassai példán felbuzdulva immár Krammer, a pozsonyi kerület hadiadó-pénztárosa is megtagadta az elszámolás aláírását, tehát sürgős szükség van kötelező erejű norma megállapítására. 15 Nemcsak a helytartótanácsban, egyéb újonnan felállított dicasteriumoknál sem volt hiány összetűzésekben az elsőbbség körűi. Elég példakép a dunáninneni kerületi táblát említenünk. Elére az eredeti terv szerint Sajnovics Mátyás volt fejérmegyei alispán került volna, de a kinevezendő ülnökök sehogy sem akarták őt fejüknek elfogadni, inkább lemondással fenyegetőztek. Igaz, Sajnovics egyszerű szabónak volt a fia, nem is értett sokat a bíráskodáshoz, de két ülnök-jelölt: apósa, Meszlényi János és Niczky György ezenfelül s mindenekelőtt azt kifogásolták rajta, hogy ők maguk tényleges alispánok, kiszemelt feljebbvalójuk pedig csak viselte ezt a méltóságot, nem is valami nagy dicsőséggel. Véleményünkhöz a másik két assessor-, sőt a nótárius-jelölt is csatlakozott, úgyhogy a dunáninneni kerületi tábla tisztségeit végül is egészen másokkal töltötte be a király. 16 A felhozott példák - noha csak a legfelsőbb helyen is megfordult esetekről adhatnak képet - beszédesen bizonyítják, hogy a „praecedentia"-kérdés a XVIIXVIII. század fordulóján a sokat vitatott problémák közé tartozott. Kétségtelen, nem a legsiilyosabbak közé, de jelentőségét mégis hiba lenne lebecsülnünk. Hiszen a kerületi biztosok és a hadipénztárosok viszályáról pl. maga a helytartótanács állapította meg, hogy az efféle huzavona nem egyéb a jó rend felborításánál, az adózó népet veszedelembe dönti, a megyék és városok kiküldötteinek csak fölös költséget okoz, s ha soká tart és ezzel elmarad a számadások és nyugták szokott hitelesítése, ebből a szegénységre s a hadipénztárra egyformán baj származik, a „nervus contributionalis" csak gyengül. A megye megszokott életét bizonyára kevésbé zavarta meg a sok elsőbbségi kontroverzia, de itt is messze túllépte a puszta személyes civódás szűk kereteit. A két ellenfél köré egyszerre párthívek gyűrűje sereglett, magasra csaptak a szenvedély hullámai s a személyeskedés jegyében elöntéssel fenyegették a közérdek széles mezőit. Akik sérelmeiket a király elé vitték, váltig hangoztatták, hogy az elsőbbségi viszály nemcsak nekik maguknak van ártalmukra, hanem azonfelül belső gyűlölködést szít, a rendet felforgatja, haszontalan időpazarlással jár, a közjót, a közfeladatok elvégzését hátráltatja. Ha nem akartak szüntelen meg-megújuló viharok középpontjába kerülni, az elsőbbség eldöntéséig távol kellett maradniuk a megyegyűlésekről, lemondva minden közreműködésről a közügyek intézésében. Vagy pedig engedniük kellett szégyenszemre, eltűrve a kárörvendők gúnyját, s egyben magukra vállalni azt az ódiumot, hogy gyávaságukl5 Litt. Cons. 1725: 79. és 116. "'Őrig. ref. 1723: 6.