18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

hát üzemét a XVII. században kezdődő dekonjunktúra idején; a XVIII. században pedig a töröktől visszafoglalt országrész elmaradottsága, csekély népsűrűsége, primitív gazdasági formái zökkentették ismét vissza mezőgazdaságunk egészének színvonalát. A magyar nagybirtokon kiépült majorsági üzemek tőke- és munkaviszonyainak, valamint gazdálkodásának közelebbi megtekintése arról győz meg, hogy újkori agrártörténetünkben, egészen a XVIII. század végéig, intenzív irányú haladásról alig, inkább csak extenzív fejlődésről beszélhetünk. Az allodiális termelés különböző tényezői közül a tőke kialakulása és fejlődése tükrözi legszemléltetőbben a nagybirtok céljainak és beállítottságának fentebb érintett, egyre erősebben gazdasági irányai eltolódását. A középkori nagybirtokon nem volt úgyszólván semmiféle olyan eszköz vagy berendezés, mely tisztán a mezőgazdálkodás céljait szolgálta volna; ha rendelkezett valamiféle tőkével, mely a rajta folyó gazdasági munkát a természet erőinek felhasználásában hathatósan támogathatta, nem anyagi, hanem sokkal inkább erkölcsi tőke volt az, a már említett megértés, hűség és bizalom, ami földesurat, familiárisokat és népet a tisztességes megélhetés jegyében az élet minden vonatkozását felölelő közösséggé fűzött össze. Az aliódiumok terjeszkedésével párhuzamosan ez a megértő szellem lassanként gazdasági érdekeknek ad helyet, a korábbi erkölcsi tőke elsorvadásával együtt halad a jobbágynak kíméletlenségig fokozódó kihasználása s az uradalmi majorok kiépülése. Mint ahogy a földesúr, előbb gazdasági érdeklődésével, majd saját személyében is a nép közé száll le várából, úgyjelennek meg egymás után a periférián is a saját gazdálkodáshoz elengedhetetlenül szükséges építmények. Az esetleg korábban is fennállott, de nem tisztán gazdasági vagy allodiális jellegű épületeket (amilyenek a vámszedő- és adógyaíjtő-helyek berendezése, a közösség céljait szolgáló malmok stb.) számban és jelentőségben csakhamar túlszárnyalják az egyremásra épülő majorok; a várból a termelés színhelyére, középpontjába költözik az új, elsősorban gabonát termelő urasági üzem legjelentősebb épülete, mintegy jelképe: a földesúri magtár is, jeléül annak, hogy most már nem annyira a nagyúri háztartás ellátója, mint inkább a feleslegek összegyűjtője akar lenni, inkább a termelés végpontja, semmint a fogyasztás tárháza. Töröktől, némettől erősebben veszélyeztetett helyeken még jobban decentralizálódik a jövedelem raktározása: a gabona nem a magtár erős falai mögött, hanem a könnyebben elrejthető vermekben keres menedéket, a majorok szomszédságában. Ilyenkor az allodiális üzem állótőkéje még szegényesebb: nem számítva a lakóházakat (a parasztsorból való alkalmazottak egy része amúgy is saját házában lakik), nem áll egyébből néhány egyszerű, sárral tapasztott vesszőfonatból, vályogból vagy nyers téglából, nagy ritkán kőből épült, szalma- vagy nádfedeles, esetleg fazsindelytetős épületből, amilyen a majorház, az istálló, juhakol, pajta, itt-ott csűr is (másutt csak szérűskert), azután présház pincével s a falvakban malom, korcsma, fogadó, mészárszék, esetleg sörnevelő- és pálinkafőzőház. Utóbbiak azonban már tulajdonképpen nem tartoznak a földesúri üzemhez, mert legnagyobbrészt nem állnak saját kezelésben, hanem bérlők kezén, s így közvetlen jövedelem helyett árendát hoznak. Egy-egy uradalom épülettőkéje tehát néhány szerény és primitív, mindamellett sok tatarozási költséget emésztő tákolmányból áll. Még szegényesebb az, amit a majorság üzemtőkéjének lehet nevezni: nem terjed ki többre az egyházi tized bérösszegénél, az alkalmazottak termény- és pénzjárandóságánál, a földművelés és állattenyésztés néhány