18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

vize időközben másfelé venné magát, vagy pedig árvíz folytán a malomhely elsülylyedne, s a zálogul adott „két lisztelő kőbéli juss" használhatatlanná válnék. Hét év múlva sikerűit ugyan neki e 853,33 Ft adósságát törleszteni, ám 11 évre rá özvegye vesz föl 258,52 Ft férje összegyűlt adósságainak kifizetésére, s „bizonyos és elkerülhetetlen sziikségemtől kénszeríttetvén, nevezetesen oeconomiatskam öregbítésére", lekötve érte négy helyen „osztály szerint... jutott nyoltz embereimet azok után tartozandó minden appertinentiakkal együtt". Majd már a következő napon újabb 15,30 Ft-ot kér „örménynek bizonyos vásárlásért", aztán a zálogra hozzáfizetést fogad el, majd két év múlva további 25 Ft-ot, végül 1782-ben olyan megokolással: „micsoda nagy bajom érkezett, a kitől nem is féltem", ismét 50 Ft-ot a korábbi szerződés újabb tehertételéül, s a visszaváltás nehézségét a bizonytalanságig fokozva. Ebből a már-már feltartóztathatatlanná váló adósságokba keveredésből, mely nem lehetett meg a birtokállomány csökkenése nélkül, Keczeli István, föltehetően a fiú, s egyben az ismertetett udvarház gazdája, csak kis résznek tudta útját állni, midőn 48 évvel az első zálogbavetés után az említett jobbágytól rokonok által már 37 esztendeje kiváltott puszta telket 25 Ft-on magához váltotta. Felmenőinek eladósodása egész életre szóló tanulság lehetett neki, annál inkább, mert „akkor még kevés úri ház volt Erdélyben, hol a költséget megszalasztották". Nem egy példa adódott rá, hogy „valaki költségét könnyelműen megszalasztván, elköltözött lakni más jószágára, mi által sorsosai hibáztatását kikerülvén, a közvéleménnyel kibékülhessen". Az idősebb Újfalvy igen rossz néven vette bécsi szolgálatból hazatért fiától, hogy mennyit költött ott három éven át, amikor ő maga otthon csak 53 Ft-ot adott ki azalatt. Keczeli viszont azon botránkozott meg, hogy ennyi pénzt is három esztendőn át egyáltalán el lehetett fecsérelni. A pénz szűke, a mezőgazdaság termeivényeinek úgyszólván eladhatatlansága fokozott mértékben arra indította, hogy a köznemesi közfelfogáshoz igazodjék s az említett zárt házi gazdálkodást folytassa. Büszke volt rá, hogy nem függött senkitől, hogy „szabad volt mint Isten szabad levegő madara. Kiváltsága adón, közterhen túltette. Egyedül törvénye, de ember nem parancsolt" neki. Am ez a csakis saját erőforrásokból táplálkozó, külső behatások elől elszigetelődő önállóság ugyanakkor izoláltságot, szűkkörűséget, földhözragadtságot jelentett. Ez a köznemes úr a maga „szemétdombján" a maga kisigényüségében és rövidlátásában sajátját tartja legtöbbre, kertjébe idegen oltóágat, szőlejébe máshonnan való vesszőt be nem enged. A máséra nem vágyik, persze azt nem is ismeri, látóköre nem terjed túl faluja határán. Nem is lép ki abból, csak ha keresztelőre, lakodalomba, halotti torra hívják, meg esztendőben egyszer közeli vásárra, harmadévenként megyei tisztújító közgyűlésre. Hámos lovait tavasszal legelőre küldi, s csak akkor veret rájuk patkót, ha ilyen útra éppen sor kerülne, s visszatérve, akkor is, ha lóháton ment volna el kocsisával egyiken-másikon, nyomban levonatja róluk a vasat, hogy ne fogyasszanak szénát, abrakot. „Kolozsváron és Marosvásárhelyen túl soha nem járt, nem is vágyott, és ő ezt nagy boldogságnak tartá." írásbeli érintkezés végett is ritkán fog tollat, szobájában a „keskeny íróasztal... avatag poros levelekkel rendetlenül felhalmozva". Olvasnivaló mindössze Werbőczy Hármaskönyve, a Biblia és a kalendárium; de az elsőnek fő tételei amúgy is ismertek, a második főképp a családi események idő során való, a harmadik pedig a bevételek és a kiadások, meg a napi események följegyzésére szolgál. Újfalvy apja, ki