18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

jén. A kemény szilvafából erősre készített, bőrözés, kárpitozás nélküli bútorok nemzedékeket kiszolgálnak. Az ónedények apáról fuira öröklődnek, cserépedényt vagy gabonáért cserélnek, vagy elhívott fazekas helyben éget belőle esztendőre valót. Fából való házi fölszereléssel a teknővájó cigány szolgál. Faggyút, viaszt a jobbágyok hoznak, szappan a háznál készül, gyertyából kevés fogy, mert rá csak vacsoránál s a pincében van szükség, esti kézimunkához és olvasáshoz a nagy szoba fával bőven táplált kemencéjének Mihálytól György-napig szakadatlanul lobogó tüze világít. Óra javítása költséggel járna, reggel a kakas kukorékolása, napközben az égboltjelei helyettesítik. A házbeli és ház körüli munkákat a háziasszony irányításával s részben közreműködésével jobbágyfiúk teljesítik, kik halálukig szolgálnak, s magukat azonosítva az űr érdekeivel, szinte családtagnak számítanak. Bérük nem készpénzből áll, hanem élelemmel s ruhával való ellátáson felül egy-egy borjú, juh vagy kecske a jutalmuk. Gazdálkodás és háztartás így „kevés gondot és költséget igényel", mert a birtokos „kívánságai kevesek és korlátoltak lévén, szükségei nem voltak. Háztartáson, életmódon, törik-szakad költség kiszerzésén nem aggódott. (Pénz)jövedelme kevés volt, kiadását még kevesebbre szabta." Az egész életmódra befelé fordulás, külső behatások elől lehető elzárkózás nyomta rá bélyegét, megelégedés azzal, mit maga a birtok nyújtott, sőt annak túlbecsülése. Csak aminek nyersanyagát nem lehetett helyben megtermelni - mint vasat és sót -, esetleg aminek feldolgozását nem volt célszerű falusi mesteremberre bízni - mint az úrnak és családjának ünneplő ruháit (ezek azonban tartós anyaguknál fogva csak ritkán kerültek megújításra) -, azokat szerezte be az elkerülhetetlen mértékig a birtokos, de ezek azután külön megbecsülésben is részesültek: ekevas, kerékkarikák stb. már nem használt állapotban is, továbbá nagy darab kősó az úr magas lábakon álló ágya alatt kaptak helyet. De lehetőség szerint effélékért sem adott ki pénzt: kapát, kaszát, kalapot, kendőt az ott megforduló kalmár hozott a neki nyújtott kölcsön kamatán felül. Keczeli „az adásvevés, üzérség vagy vállalatnak mind nem barátja, mert szerinte csalásra vezet, annak még hírét sem állhatja, ... megveté a pénzt mint haszontalanságot, sőt mint csalási eszközt nem becsületes ember... kezére méltatá." Ami kevés pénzt lát a földesúr, azt is kereskedőnek, mesterembernek adja kölcsön, alig költ belőle, nem csinál üzletet vele. Közrejátszhatott a pénz megvetésében, hogy, részben egészen kis kölcsönök következtében, előzőleg volt példa a Keczeli családban halmozódó adósságcsinálásra. Keczeli György előbb, 1751-ben jobbágynak zálogosított el puszta telket, házépítést is kikötve, 25 forinton 16 esztendőre. Majd két év múlva, hogy magyarországi részbirtokait szaporíthassa, három másokkal közös erdélyi birtokát vetette zálogba, ugyancsak házépítés terhével, 250 Ft-ért 1 esztendőre. Mindkét tételt azonban a család más tagjai váltották ki 11 év illetőleg 7 hónap leforgása után. De már időközben 1193,03 Ft-ot vett föl ugyanezektől zálogba adott szilágytői részbirtoka és malomjoga fejében. E nagyobb összeg egy részét aztán törlesztette ugyan, de az egyik malomkő 426,67 Fton hitelezői kezén maradt, s 1759-ben „bizonyos és elkerülhetetlen szükségétől kényszeríttetvén" a másik malomkövet is rájuk ruházta újabb 426,67 Ft-on, de ebből előbb Rettegi Györgyöt (nyilván az emlékírót) kellett kifizetni 83,35 Ft erejéig azért a 161 juhért, melyeket hitelben adott Keczeli Györgynek. O ugyanakkor kötelezte magát, hogy helyt ad a zálogbirtokosok viszontkeresetének, ha a Szamos