18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

mezőgazdaságára vonatkozólag, mely a kutatás részéről korábban oly mostoha elbánásban részesült. Messzire vezetne itt összefoglalni a „Tanulmányok" sokrétű eredményét, átfogó képet adni a bennük immár másfélezer lapon és számos táblázatban felhalmozott ismeretekről. Korai volna különben is bárminő szintézis, már csak az életviszonyok sokfélesége, a tárgyalt terület és idő nagy változatossága miatt is; mint ahogy a bevezetőül adott vázlat sem lépett fel holmi agrárhistoriográfia, de még a teljesség igényével sem, úgy a következőkben is meg kell elégednünk azzal, hogy az egyes tanulmányokban időhöz és helyhez rögzített képekből synopsis útján kirajzolódó főbb fejlődésvonalakra, a bennük állandóan visszatérő s összegezhető alapvonásokra, az önkéntelenül is kicsendülő főbb tanulságokra pár szóval rámutassunk. A rokon adatok és itt-ott már bontakozó fejlődésfolyamatok ilyen összefűzése, bár sok esetben kénytelen a még fel nem tárt terület hézagait áthidalni s a kapcsolatokat élesen kihangsúlyozni, két okból is haszonnal járhat: egyrészt megkönnyíti a tájékozódást a részletkutatások rengetegében, másrészt a jövendő kutatás számára is szolgálhat bizonyos felhasználható szempontokkal, ha az eredmények együttes látása révén képes olyan nagyobb és mélyebb összefüggésekre rámutatni, melyek térben és időben korlátolt részterületek feldolgozói előtt szükségképp még csak halványan tünedeznek fel, vagy éppen rejtve maradnak. Az átfogóbb szemlélet a mi esetünkben agrártársadalmunk strukturális fejlődésére s magára a gazdálkodásra vonatkozólag egyaránt tanulságokkal szolgálhat; s ha a következőkben az elénk szabott szűk keretek közt csupán utóbbiak részletesebb kifejtését kísérelhetjük meg, a birtokszervezeti-társadalmi vonatkozásokat illető gondolatsor kifejtését más alkalomra tartva fenn, ez megint csak a Domanovszky szerkesztette dolgozatok mondanivalóinak gazdagságát dokumentálja. Újkori agrárfejlődésünknek minden jelentősebb mozzanata, birtokszervezeti, társadalmi és gazdaságtechnikai vonatkozásban egyaránt, egy alapvető jelenséggel kapcsolatos: a majorsági üzemnek, a földesúr saját gazdaságának kialakulásával. Történetírásunk egészen az 1930-as évekig még csak tudomást sem vett arról, hogy nálunk allodiális gazdálkodás volt, sem ennek kihatásairól. Ma már azonban, rövid hét esztendő kutatásainak eredményeként, főbb vonásaiban jól érzékelhetően áll előttünk ez a hazánkra is kiterjedő kelet-európai agrárfejlődés, melynek útját — a „Tanulmányok" tanúsága szerint - kisebb vagy nagyobb mértékben, úgy látszik, mindenütt megjárta a magyar nagybirtok. A középkori apró, szétszórt majorságok már a XV. században kezdenek nagyobb, kerekebb allodiális üzemekké terebélyesedni, hogy azután a következő században, a megnövekedett földesúri igények és kedvező piaci viszonyok hatása alatt, hatalmas lendülettel törjenek előre. A XVII. században azonban lassanként megáll ez a fejlődés: amint a gabonafeleslegek értékesítése elé, állandó felvevő piac hiányában, nehézségek tornyosulnak, a majorságok terjedelme sem nő tovább, a földesúr, aki korábban személyesen is részt vett a gazdálkodás irányításában és fejlesztésében, kezdi érdeklődését a pénzjövedelmekre korlátozni, s a bécsi udvar barokk fényűzésének vonzókörébe kerülve, gyakran abszentista, udvari főnemessé lesz. Ezt az uralkodó típust csak a XVIII. század első felében, a töröktől visszafoglalt területen szakítja meg egy munkás és telepítő földesúri generáció, mely e ritkán lakott vidéken fokozatosan majorsági üzemeket épít ki magának; ezek azonban csak akkor kezdenek a jobbágyság rová-