18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

kat: nem maradva meg saját kaszálójuk s szántóföldjük határain belül, maguk akartak földjüknek határt szabni, másokéra rátévén kezüket. A szomszéd füvét elkaszálták, a falu legelőjéből, a csorda odavezető útjából, sőt még az országúdból is maguknak foglaltak; nem csupán a gazdák szántóföld-darabjait elválasztó „megyéket" (fuszegélyeket), hanem mások földjét is elszántották, a határköveket föltett szándékkal elmozdították s lopva elvitték. A rengeteg panasz, kár és jogtalanság láttán - a faluközösség nyilván nem tudva bennük rendet teremteni - Fogaras vidéke így határozott a jó rend megtartásáért. A megkárosított kérésére szálljon ki a szolgabíró hiteles emberekkel az elfoglaltnak mondott föld helyszíni szemléjére. Mindenki tudja, hogy az osztás útján juttatott rétek és szántóföldek egyenlő nagyságúak; igaz úton járó nem tévedhet, ahol tehát egyenetlenség mutatkozik, szándékos kihágás történt; ennek bírsága 12 forint s azé, ki más vetését kiszántotta, ennek kétszerese. Más a helyzet az irtásföldek esetében; ezek nem egyenlők, így elkaszálásuk, elszántásuk mögött tévedés is, rosszhiszemű, kapzsi csalárdság is lehet. Ezért jobb rend s a hibák kiigazítása kedvéért a szomszédokkal egyetértve ki-ki jelölje meg nagy kövekkel irtványa határát; aki hanyagságból vagy nyakasságból elmulasztja, s ezért szomszédja belekaszál vagy -szánt az övébe, ezt magának tulajdonítsa, s fizessen 12 forint bírságot azért, hogy panaszra adott okot; ha mégis kimutatná, hogy a kérdéses kaszáló- vagy szántófölddarab őt illeti, neki ítélik, de mulasztása miatt ő fizessen a kihívott bíráknak. Aki kaszáláskor vagy aratáskor határkövet áthág vagy elmozdít, büntessék 12 forintra, ezenfelül vegyék el tőle a lekaszált szénát s a vitás szántófölddarabot, és adják át a sértettnek. Fia cseléd szántotta el a szántóföldbirtokokat elválasztó mezsgyéket, urának Pozsony megye határozata szerint bírság terhe alatt vissza kellett vele barázdáltatnia. Rendelete megokolásában Fogaras vidéke nem szükségtelenül hivatkozott a szegénység elérni kívánt „megvigasztalására". Mindenekelőtt a parasztság legelesettebb rétege sínylette meg, valahányszor földesúri vagy gazdag paraszti haszonlesés rést ütött a közösségi összetartozás és egymásrautaltság hagyományos rendjén, legközvetlenebbül őket sújtotta a módosaknak a felsőségtől jóváhagyott hatalmi terjeszkedése. Az egyszerű nép mintegy az isteni rend velejárójának tekintette, hogy a faluközösségnek földdel alig vagy egyáltalán nem bíró tagjai - mint a földet megművelni nem tudó egyedülálló öregek, özvegyek, kiskorú árvák - is részesüljenek nemcsak abból, mit a szabad élő föld nyújthat, hanem a megművelt föld terméséből is jusson nekik valami. Régi időkre visszamenő szokást követett tehát a közösség, midőn a legnehezebb sorsú rétegnek lehetővé tette, hogy a gabonaföldek közötti mezsgyéken és parlagokon füvet szedjen tehenének, a tarlón elhullott kalászt gyűjtsön kenyerére, és - amire különösen ott nyílt mód, ahol a gabonaszárat földtől távolabb elvágó sarlóval arattak - szalmát kaparjon össze házfedélnek. Születnek azonban, ezzel szöges ellentétben, olyan rendelkezések, melyek az ilyen műveletekkel jómódúaknak okozott kárra hivatkozva arra irányulnak, hogy a szegénységet megfosszák megélhetésének e lehetőségeitől. A fűszedők - hangoztatják - öszszetiporják, olykor ki is tépik a vetést, alattomban gabonát is levágnak s elviszik zsákban, bugyorban; azért „a tilalmas határokból se szekerén, se zsákban füvet "GSt 125, 146, 314-318, 322-324, 352, 426, IV/1. 852. SzO 383, 389. MGSz 1899. 81; 1900. 128. BartaL.:\. m. I. 88.