18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

vérontásig fajuló nehézségei is. A kárt szenvedett az okozójának nemegyszer már csak hűlt helyét találta; de ha megbizonyosodott róla, kinek a jószága tette, s ezt két tanú vallomásával erősítette, kártérítés, bírság nem maradt el. Máskor a szeme láttára szaladt el a kártevő, gyakran gazdája segítségével, s másnak a földjén jog szerint nem üldözhette, csak közös területen. Ám a fő akadályokat az összeütközések, erőszakos önkényeskedések jelentették. Még hagyján, ha a kártevő állat gazdája beérte azzal, hogy a behajtót szidalmazza, becstelenítse, fenyegesse; kiszabott súlyos büntetések sem tartották vissza, hogy neki útjába álljon, a jószág behajtásának vagy zálogvételnek ellenszegüljön, a behajtóra rátámadjon, megverje, megsebezze, tőle az állatot vakmerően elragadja, vagy a már behajtottat lopva kiszabadítsa, visszavegye, esetleg bosszúból a behajtó marháját elhajtsa. Összecsapáskor a jogi vélemény a károsult részéről, ha már életveszélybe került, a másiknak megsebzését is elfogadhatónak ítélte, de emberölés elkerülése végett inkább a jogi útra terelést javasolta.

JJ Akárhogyan ment is végbe a kártevő állatok behajtása, tulajdonosuknak érdeke volt, hogy minél előbb újra birtokukba jusson. Megértő károsult olykor hajlandónak mutatkozott előre kiadni a behajtott jószágot a bírónál történt bejegyzés ellenében, ha gazdájuknak nem volt mit szekérbe, ekébe fogni nélkülük, vagy pedig fejős juhainak maradt híjával a szegény ember, kinek jószága gyakran került behajtás sorsára. Rendszerint azonban a behajtó, józan belátás helyett épp ellenkezőleg, abban lelte elégtételét, ha a kár okozóját minél tovább megfosztja állataitól, s fűtötte a káröröm, ha valamelyik elhullott közülük. Hogy ennek gátat vessen, a törvény úgy rendelkezett, hogy a behajtott jószágot 3 napon belül szolgabírónak vagy alispánnak kell átadni; ha ezeknek hiányzott az alkalmatosságuk tartásukra, vagy nem akartak bíbelődni vele, képletes, írásban történő átadást is elfogadtak. Ha ezt a kárt szenvedett elmulasztotta, a harmadik nap után a tizenötödikig, sőt ha a vármegye bírája felszólítást küldött a visszaadásra, de ennek a behajtó nem, vagy hiányosan tett eleget, azon túl is naponként és - ha az állatok több megosztott birtokú földesúrhoz tartoztak - földesuranként 12 forint bírsággal sújtották. A törvényt nem ismerők, főképp parasztok büntetése ilyen módon roppant összegre szaporodhatott, annál is inkább, mert a „marcalis bírság" kétharmada az eljáró bírót illette. Nem ritkán a jószág gazdája sem bánta, ha a behajtó tájékozatlanságban marad s késik az át-, illetőleg visszaadással, mert így neki jutott a bírság harmadrésze. Egyébként azonban igyekezett a kárt a falu bírájával és esküdtjeivel becsűpénz fejében mihamarabb fölbecsültetni s a behajtónak ennek megfelelő kártérítést felajánlani. Ha ez három napon belül megtörtént, a behajtónak (föltéve, hogy a becslést hátrányosnak tartva nem kívánta a szolgabíróval fölülvizsgáltatni) el kellett fogadnia, hiszen mint ahogy jog szerint maga nem vehetett önkényesen elégtételt, úgy a falusi bíró sem ítélhetett meg neki ilyet kártérítés fejében a behajtott állatokból; ilyenkor ezek szolgabírónak vagy alispánnak való átadása elmaradt, s viszszakerültek gazdájukhoz. Három napon túl viszont a kárért felelősnek a megye bírájához kellett fordulnia a fizetendő kártérítés megállapításáért (amihez azután még eljárási költség, hajtópénz s a falusi bíróság által tilalomszegésért kiszabott büntetés, nem ritkán túlzott taksálás is járult). Erre a megállapításra azért volt M

CSL 302, 317-319, 428-431, V/l. 605. &0385. P. Prileszky: i. m. 14-15, 17, 29, 43-44.