18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

Kártevő jószág behajtása Érthető, hogy a vármegye is törődött vele, hogy ki-ki a közös pásztor kezére adja jószágát: egyrészt látnia kellett, hogy a falvak vezetősége nem bír azokkal, kik ebből ki akarják vonni magukat, másrészt legtöbbször nem a közös nyájak, hanem az egyéni legeltetés vagy az őrzéssel nem törődés okozták a főbb kártételeket. Ha még csak kisebb volt a kár, melyet az őrizetlen vagy szándékosan odahajtott jószág szénafűben, vetésben, boglyákban, keresztekben letaposással, lelegeléssel okozott, belátóbb gazda olykor megelégedett azzal, hogy kiterelés s a tulajdonos figyelmeztetése révén próbálja további bajoknak elejét venni. De ha őrzőt is talált a kártevő állatok mellett, gyakran indulatba jött, s kivált fiatalokkal szemben könnyen ütlegekre ragadtatta magát. Mérsékelt megveressél a jogi szakértő is egyetértett, de mivel az rendszerint nem maradt annyiban, nagyobb összetűzés s ebből eredő violentia elkerülésére a pásztor holmija: guba, süveg, csizma, derékszíj elvételét javasolta, s csak ha ennek a kárért felelős ellenáll, akkor verést elégtételül.

72 Am a „káros" többnyire már csekélyebb legázolás és lelegelés esetén is a kártevő jószág behajtásához folyamodott. Ha ismeretlen, joggal kóborlónak, bitangnak tekinthető állatot talált a kárban, ez is felelt meg a követendő eljárásnak; ugyancsak akkor is, ha ismételt odaterelés mögött a terület elvitatásának szándékát lehetett gyanítani (ami, ha jogalap nélkül történt, az odahajtott jószág elvesztéséveljárt). A behajtás egyfelől a kártevés bizonyságául szolgált, másfelől biztosítékul az okozott kár megtérítésére; hajtópénzen kívül helyenként abból a bírságból is harmadrész illette a behajtót, melyet a kártevő jószág gazdájára kiróttak. S akinek termesztett növénye a legelő jószágtól sérelmet szenvedett, annál inkább a behajtás általánosan elterjedt gyakorlatához csatlakozott, mert effélét büntetésül maga a község is alkalmazott. Ha például abból eredt a kár, hogy valaki nem készítette el kellő módon a rájutó porgolátot, s ott a jószág másnak földjére hatolt, paraszttól a maga, birtokostól jobbágya vagy zsellérje marháját hajtották el; aki pedig lóhátról gázoltatta, etette a gabonát, s elnyargalt a felelősségre vonás elől, számíthatott rá, hogy a közös nyájból kiszakítják egyik állatát, s térítésül a kárvallottnak adják. A behajtás azonban, akár a falu csősze vitte véghez, akár a károsult, ritkán zajlott le bonyodalom nélkül. Az erre vonatkozó rendelkezések serege mutatja, hogy az mindegyre sorra került s valósággal égető problémája lett a falu mindennapi életének. Nemcsak a parasztnépnek vágott elevenébe: a földesuraknak is annyi gondot okozott, hogy az 1728/29-i országgyűlés szükségesnek látta részletesen szabályozni a behajtás során követendő eljárást s a kapcsolatos vétségekért járó büntetéseket. Ám csakhamar kiviláglott, hogy az 1729. évi 42. törvénycikk tíz szakasza sem tudott megnyugtató rendet teremteni a dologban. Hat év múlva Prileszky, aki mint gr. Erdődy György kamaraelnök s a kezelésében levő Esterházyés Thurzó-birtokok jogügyigazgatója mindennapi gyakorlatából közelről ismerte a kérdéskört, nem ok nélkül tartotta célszerűnek, hogy külön könyvben adjon választ a behajtáshoz fűződő 166 kérdésre, miközben, Werbőczyt is magyarázva, gyakran a maga véleményének adott hangot. Mint már könyve címében kifejezésre juttatta, azért írta Erdődynek ajánlott művét, hogy uradalmi tisztek tájékozódni r

'

2

CS I. 125. P. Prileszky: i. m. 13-15, 25, 28-30, 34, 36-37 (erdei kártétel: favágás és fák lekérgezése esetén fejsze, lánc szekér elvételét javasolta).