18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

ján egy ideig jóváhagyták ugyan a szomszéd községek igényét a puszták használatára mind nagyobb összegű bér fejében, majd hogy ezt még magasabbra csigázzák, távolabbi falvaknak is engedtek ott főképp legeltetni, végül pedig a parasztközössegek addigi használatának kizárásával többnyire örmény vagy görög marhakereskedőket juttattak bérlethez a pusztákon, esetleg szegődményeseket foglalkoztattak vagy majort létesítettek ott. S mert élő falvakon belül is viszonylag későn avatkozott be az államhatalom az adóalap sértetlen megóvásáért, a jobbágytelkek közül a pusztán maradiakra gyakran ugyancsak nem habozott kezét rátenni a földesúr. Ritkábban tette meg ezt népes, művelés alatt álló jobbágytelekkel, akár a paraszt hanyagságának vagy cngedetlenségének, rossz magaviseletének ürügyén, akár arra hivatkozva, hog)

7 atyafiságos osztozkodás miatt az egyik családtagnak van rá szüksége; a telek egy részének elvétele s ennek révén egy-egy jobbágy szántó- és rétbirtokának kisebb hányadra való alászállítására sűrűbben került sor. De mindaddig, amíg a Habsburg abszolutizmus - végül is az úrbérrendezés során - útját nem vágta a jobbágy telek-állomány megcsonkításának, lehetőség szerint a falu népe őrködött rajta, a szokásjoghoz híven parasztföldnek tekintve azt. Előfordult, hogy jobbágytelkek gazdátlanná válását nem jelentette a földesúrnak, vagy ha megtette is, mint láttuk, maga vette használatba azokat. De gyakran a földesúr sem tartotta meg magának, hanem más jobbágyainak juttatta a pusztán maradt jobbágytelkeket. Az ilyen földek paraszti jellegének hallgatólagos elismerésén túl nyilván annak is része volt ebben, hogy az elhagyott jobbágytelkek a többiekkel elvegyülve feküdtek, s dűlőnként széttagolt szántó- és rétdarabjaik a falu közös művelési kényszerének voltak alávetve. Nagyobb birtokos ezért arra törekedett, hogy a parasztdűlőktől elkülönítve hasítsa ki majorságát, s ilyen módon saját üzemét mentesítse a közös nyomásos gazdálkodás kötöttségeitől; a többi szántóföldön és réten azonban a falu elüljáróságának tiltó és szabadító határozatai akkor is érvényesültek. Középés főképp kisnemes pedig általában beletörődött abba, hogy a részére művelt földek a jobbágyok nyilasai közé ékelődve terüljenek el szerteszét. Már 14—15. századi adatok arról tanúskodnak, hogy nemes urak földjei, nyilas osztásnak alávetve, közös nyomásos gazdálkodásba ágyazva, a parasztokéval elegyesen (mixtim) feküdtek, legtöbb helyen a falu közössége osztott szántóföldet jobbágynak, uraságnak egyaránt. S amíg tovább élt a periodikus újraosztás gyakorlata, kisebb birtokosnak rendszerint változatlanul a jobbágyok dűlőiben juttattak szántó- és rétdarabokat, általában több nyíl erejéig. A faluközösségnek s az általa zsinórmértékül szabott törvényerejű szokásnak meghatározó erejét mutatja, hogy a földjuttatás s a hozzá társuló kötött gazdálkodás, bár területileg eltérő huzamossággal, az örökös jobbágyság, a földesuraság elhatalmasodása idején is szilárd keretbe foglalta a falu mindennapi életét. Amint láttuk, a földközösségnek külön utóélete volt a töröktől visszahódított országrészben, s legtovább Erdélyben s részint más keleti területeken maradt életben. A Királyhágón túl oly szívósan ragaszkodott hagyományos rendjéhez a faluközösség, hogy azt a földesuraktól nem hagyta megzavarni. Amikor közbirtokosok ténylegesen föl akarták osztani egymás között egy-egy falu közösen bírt határát, a közösség kitartott mellette, hogy csak a nyilakról egyezkedjenek. S ha a faluba új megtelepülőket akart ültetni az uraság, a jobbágyföldek megszokott rendjén nem tehette túl magát, nem kívánhatta, hogy a falu új nyilak szerint