18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

osszon nekik. Az Alföldön a községhatárt sok helyt még a 18. század közepén is a lakosok szabad birodalmának tekintették, szántóföldet, kaszálót a bírák osztottak „mind szegénynek, mind boldognak érdemek s értékek szerint a házak sorjában". Ezen a tájon az újjátelepűléssel egybefonódó paraszti vándormozgalom idején számos helyen tartotta még magát a közösségnek az egyesek földben és terhekben való részesedését meghatározó, rendkívül széles és mély hatásköre. De amikor a nyílvetésnek már csak az volt a rendeltetése, hogy minden alkalommal a helyét jelölje ki dűlőnként egy-egy gazda földdarabjainak, majd miután az újraosztás végképp abbamaradt, a határhasználat terén még tovább is nélkülözhetetlenné tette a közösség autonóm tevékenységét a dűlős-nyomásos rendszer. A művelési és legelőkényszer intézése a paraszt mindennapi munkájának a falutörvényekben kikristályosodó közvetlen tapasztalataira épült, abba a tágra nyíló földesúri igény sem tudott, nem is akart behatolni és beavatkozni. Amint a faluközösség őrizte az egyéni birtokban levő szántó- és rétdarabokon folyó gazdálkodás irányítását illető hatáskörét, úgy a parasztgazdák e telki földjeiket már a megszokott mértékben beléjük fektetett munkájuk révén is lényegében a magukénak tekintették. Számos példa adódott zálogba vetésükre, sőt eladásukra, amint azt erre vonatkozó felsőbb tilalmak is tanúsítják. Bihar megyében a parasztok még a 18. század derekán is adták-vették a jobbágytelkekhez tartozó földeket az uraság engedélye nélkül, úgy, amint a török időkben tették. Általában elég volt, hogy a földesúri felsőség valamelyest meglazuljon, a föld tulajdonából a nemesi „szokásjog" által kirekesztett parasztság máris szabadon kívánt élni azzal a jogával, mely az évszázados művelés és használat alapján ősi szokás szerint a föld bírásával ruházta fel őt. S nemcsak a tényleges gyakorlat ütött itt-ott rést a nemesi földtulajdon igényelt kizárólagosságán. Werbőczy ugyan, hogy a nemesség számára a római jog „tulajdon" fogalmának megfelelő birtokjogot biztosítson, ahhoz a tételéhez, mely szerint a szokásjogot a helységek régi gyakorlata szerint kell megtartani, sietett hozzáfűzni: ezt nem úgy kell érteni, hogy a paraszt által valakinek hagyományozott vagy eladott jószágot (haereditas) örökre szóló joggal (jure perpetuo) el lehetne idegeníteni a földesúrtól, mert a parasztnak ura földjein örökre szólóan semmi joga sincs, hanem az egész föld tulajdona a földesurat illeti. Nem habozott ezt kimondani, holott a feudalizmus eredetileg „távolról sem tekintette a tulajdonjogot valamely dolog fölötti teljes és kizárólagos uralomnak". S jellemző, hogy a magyar parasztban még a 20. század elején is továbbélt a faluközösségben egykor törvény erejével érvényesülő jogszokás, mely szerint joga van annak a földhöz, ki azt használja, gondozza. S a 18. század jogászok felkészítését szolgáló kézikönyve helyben is hagyja azt a sok helyen élő szokást, mely szerint a jobbágyföldeket: szántót, rétet, szőlőt, kertet, káposztaföldet, komlóskertet s gabonaőrlőés fűrészmalmokat (mert ezek is a telkekhez tartoznak nem kevés helyen) s azok tartozékait elidegenítik - úgy azonban, hogy a földesurakat ezáltal ne érje sérelem. Csak azt jegyezte meg, hogy a „proprietas" szó, melyet a parasztok földvételi szerződésébe be szoktak iktatni, ezúttal csupán annyit jelent, hogy az eladó nem fog élni visszavételi igénnyel, tehát az nem megy a földbirtokos rovására. Ugyanakkor kifejtette, hogy a falvak közföldjétől fokozott erőfeszítéssel elhódított szőlőt és irtványt illetően a parasztot bizonyos korlátozott proprietas és haereditas illeti, a földesúr dominium directumával párhuzamosan dominium utile. Ennek megfelelő-