18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

egyik falu a másiknak határán is jártatja marháit, s az a kívánságuk, hogy a dolog ennyiben maradjon; az úriszék nem is látta megokoltnak, hogy változtasson rajta, de csak az erdővel szomszédos falvaknak hagyott ott szabad makkoltatást, távolabbbiakat annak fejében tized adására kötelezett. Az jutott ebben kifejezésére, hogy a földesén elismerte a falvak igényét saját szabad élő földjük, a szomszédság révén határukhoz tartozónak tekintett erdő szabad használatára. Azok a földesurak, kik a 15. század második felétől fogva az erdő egy részét eltiltották jobbágyaik elől, nem a telekszervezethez tartozó földekből vontak el, amint olvassuk; a falu eredetileg osztatlanul közösen bírt határából az idő során lett egy-egy rész egyesek birtokává: jobbágytelkekké s a földesúr gazdaságának részévé. Erdőrészek földesúri tilalma ahhoz kapcsolódott, hogy a rendek már tíz évvel a parasztháború előtt eltiltották a jobbágyokat vadászástól és madarászástól azzal az ürüggyel, hogy ennek kedvéért a szőlő- és földművelést csaknem abbahagyták, Isten ellen vétkezve ünnepnapon is azzal foglalatoskodnak, sőt annyira rabjává lettek, hogy többnyire koldusbotra jutottak, sőt némelyek, lopásra és rablásra vetemedve, akasztófán végezték életüket. De a valódi okot is elárulja a törvénycikk, midőn arra hivatkozik, hog)' a vadászassál és madarászással a jobbágyok nem szégyellik földesuraikat jövedelmük semmivé tételével megkárosítani. Azaz, a vadászatot minden ellenszolgáltatás nélkül űző versenytársaiktól akartak az urak megszabadulni, ám korántsem teljes sikerrel, amint a tilalmak ismétlődése mutatta. Az ellen pedig, hogy az erdő egy részét azért tegyék parasztnak tilalmassá, hogy ott a vad zavartalanul szaporodhassék (pedig anélkül is elég kárt tett a falubeliek vetéseiben), amint láttuk, a 18. század neves jogtudósa fölemelte szavát, hangsúlyozva, hogy az erdőkben szabad legeltetés illeti a jobbágyokat. Az állattartás hagyományos igényei a nép részéről valóban oly nagy súllyal estek latba, hogy a legelőből a maguk jószágának ritkán különítettek el egy részt a földesurak, s hogy feltöressenek belőle maguknak, azért sem sűrűn. Bár az uradalmi nyájak térfoglalása enélkül is kevesebbet hagyott belőle a falu állatállományának, a legelő úr és jobbágyai között legnagyobbrészt közös maradt, s így használatába, mint a tilalmassá nem tett erdőkébe is, megmaradt a parasztközösség beavatkozása. A falubeliek legelőhasználatáért ellenszolgáltatást - ilyennek ugyanis a juhok, a kecskék és a méhek szaporulatából járó kilenced meg a „konyhai ajándék" bajosan volt tekinthető - még olyan földesúr sem kívánt, aki mindenképp érvényesíteni akarta kizárólagos tulajdonjogát; az eredmény egy részével, esetleg munkával vagy pénzzel a jobbágy csupán halászás, nádvágás, faizás, makkoltatás fejében (de az utóbbiért külsőknél kevesebbel) tartozott s néhol még bizonyos fajta gyűjtögetésért. Ez azonban többnyire csak a földesúr által magának külön fenntartott részekre vonatkozott; ezeken túl a faluközösség semmi külön szolgáltatás vállalásával nem adta jelét annak, hogy felsőbb földesúri birtokjogot ismer el a szabad élő földön, ehhez az ősi szokásoknak megfelelően a paraszti közös birtoklás tovább is hozzátapadt."

5 Csupán a pusztává lett hajdani falvak határán évrényesítették teljes tulajdonjogukat a birtokos urak, ha újra nem telepítették be azokat; az élő gyakorlat alapul Iármaskönyv I. 83. 1504. évi 18. tc. CS III. 181, 241-242. Szabó J.: A jobbágy birtoklása. 20. Imreh I.: Székely falutörvények. 11, 22. Székely Gy., i. h. 86, 90-94, 105. Úriszék. 308-309. Degré Alajos: Úriszéki peres eljárás a Déldunántúlon a 18-19. században. Levéltári Közlemények 1961. 93, 95, 103109.