18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

gel hiányzik nála még a nagyobb, közismert idevágó feldolgozások ismerete is, hogy példaképp a régebbiekből Acsádynak bár egyoldalúan színezett, mégis értékes jobbágyságtörténetét, az újabbak közül csak Eckhart Ferencnek a bécsi udvar XVIII. századi gazdaságpolitikáját mintaszerűen tárgyaló tanulmányát említsük. Egyáltalán, az a 49 „forrásmunka", melyekre Kazal hivatkozik, egyetlenegynek egy alig ismert általános magyar történelemnek - kivételével mind 1887 előtt jelent meg, tehát ismerős lehetett, sőt volt is már Wenzel számára. Mindez annál érthetetlenebb, mert a szerző, bármily szerényen is, kijelenti, hogy kézikönyvéhez, melyből kevés az övé s amelyet csak az „adatok kronologikus összeállításának" tekint, felhasználta „mindazokat (!) a forrásműveket, amelyek a mezőgazdaság történetére vonatkoznak".

6 így az a „nem kevés aggodalom", mellyel a szerző - saját előszava szerint - munkájához fogott, nagyon is beigazolódott előttünk, különösen, amikor könyvét összevetettük Wenzelével. Már a felületes összehasonlítás is azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy a két munka nemcsak anyagában, de gondolatmenetében is szinte bekezdésről-bekezdésre teljesen fedi egymást. Az eltérés mindössze annyi, hogy a jegyzetek egy része teljesen elmaradt, más része magyarra fordítva a szövegbe került, nagy ritkán néhány új adatközléssel bővülve; s hogy a mondatok folyamatosabban kapcsolódnak egymáshoz, eltűnt az előadás régies íze, elmaradt a sok apró fejezetcím is. íme, ahelyett, hogy új szempontokat, új anyagot hozott volna, vagy új összefüggéseket tárt volna föl, Kazal könyve nem egyéb Wenzel mezőgazdaságtörténetének jól-rosszul (de helyenként igen rosszul) rövidített, gyakran csak átstilizált, de lényegében változatlan új kiadásánál, mely azonban előzőjére, legfőbb s szinte egyetlen forrására elfelejtett hivatkozni! Kazal könyvéről ennyi megjegyzés is bőven elég; vele hosszasabban foglalkozni azt a látszatot kelthetné, mintha nevezetes helyet juttatnánk neki agrártörténeti irodalmunkban. Maga az a tény azonban, hogy egy, a kortársak szemében is igen hiányos munka, bár más név alatt, 40 esztendő múlva lényegében változatlanul, úgyszólván semmiben sem gyarapodva jelenhetett meg újra s széleskörű érdeklődésre számíthatott, mint tünet, igen jellemző: világosan mutatja, hogy a történeti érdeklődésű művelt közönség mennyire nem vett tudomást arról, ami mezőgazdaságtörténetünk terén négy évtized alatt történt. De, mint egyebütt, itt is kettőn áll a vásár: az érdeklődés hiányáért túl a közönségen az elmúlt évtizedek gazdaságtörténeti irodalma is felelős. Ha az említett munka írója komolyan hihette, hogy „kézikönyvében" elmondotta mindazt, amit a tudomány mai állása mellett mezőgazdaságunk múltjáról tudni lehet és kell, s reálisan számíthatott arra, hogy ezt olvasóközönsége elhiszi neki, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak az íróban kell keresnünk a hibát, hanem tudományágunk elmaradottságában, a kutatás szervezetlenségében is. Valóban, a századforduló felbuzdulása után harmadfél évtizeden át alig folyt rendszeres munka agrártörténeti ismereteink előbbrevitelére s még kevesebb történt a közönség ilyen irányú érdeklődésének felkeltésére és ébrentartására. Mintha a Gazdaságtörténelmi Szemle haldoklásával és szomorú megszűntével abbamaradt volna a gazdaságtörténeti érzék fejlesztését célzó minden törekvés, mintha egyszerre feledésbe merült volna mindaz, amit az új folyóirat megindulá''Kazal Zs.\ A magyar mezőgazdaság története a honfoglalás előtti időktől az újabb korig. (Budapest, 1927.) 211-12., 7., 5. 1.