18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

gyakorlattal, helyi változatokkal teljes rugalmasság. írásban rögzítés csupán töredékét tudta visszatükrözni a nép jogérzékében élő egésznek. Törvény csak úgy nyert kötelező erőt, ha ennek a jogérzéknek megfelelően át tudott menni a gyakorlatba; egyébként a hagyományos szokás előbbrevaló volt a tételes jognál s lerontotta, ha ez eltért tőle. Amint kieszközölt kiváltságok számos esetben csak a formai keretet adták meg a gyakorlatban meglevő szokásnak, úgy a törvények is, hogy nagyobb hitelük és súlyuk legyen, szívesen hivatkoztak „antiqua et approbata consuetudo"-ra. Amikor Werbőczy azzal az igénnyel lépett föl, hogy a hazai szokásjogot rendszerbe foglalja, a szokást maga is egyértelműnek nyilvánította a joggal, s azt a régi gyakorlatnak megfelelően kívánta megtartani. Consuetudo-nak azt tekintette, ha valamely cselekvés annyiszor és oly nyilvánságosan ment végbe, hogy az valószínűség szerint átment a nép tudatába. S bár nemnemesek külön megjelölésére egyébként a „plebs" kifejezéssel élt, ezúttal következetesen a nép „populus" nevét használta, melybe ők is beleszámítottak („nam appellatione populi universi nobiles, tarn magnates, quam inferiores, etiam ignobilibus computatis, significantur, plebis autem nominatione soli ignobiles intelliguntur"). Túl azon - fejtegette -, hogy a cselekvés a közjóra irányuljon s a természeti joggal ne ellenkezzék, ahhoz, hogy szokásjoggá legyen, gyakori volta még nem elég; a szokást nem maga a cselekvés: a nép hallgatólagos egyetértése hozza létre. Még vallotta azt a felfogást, hogy a törvénynek csak a szokáson keresztül van kötelező ereje, ez teszi amazt az élő jog alkotórészévé. A szokás pótolja a hiányzó törvényt, a meglevőnek pedig legjobb magyarázója; ha a tételes jog nem világos, a helyi szokáshoz kell folyamodni, s ha az ebből veszi eredetét, e szokás megfelelő értelme mellett kell maradni. A vele ellenkező korábbi törvényt - folytatja - az általános szokás lerontja, már a helyi szokás csak ott, ahol ez irányadó. Tovább azonban már az elüljáróban említettektől eltérő álláspontnak ad hangot: ha a szokás van előbb, s az ellenkező törvény utána következik, ez fosztja meg erejétől amazt. Itt tehát a szokás előbbrevaló voltáról szóló felfogással szemben a törvény egyenlő jelentőséget nyer vele, megnyitva az utat a régi jó szokásnak új jogszabállyal való megváltoztatása, sőt lerontása előtt. Werbőczy tovább már azt hangsúlyozza, hogy a törvénykezésben alapul szolgáló hazai szokás három forrásból táplálkozik: törvényekből s rendeletekből, királyi kiváltságlevelekből és az ország rendes bíráinak ítéleteiből (holott maga még nagyrészt kénytelen a 13-14. századra visszamenőleg rögzített szokásjogi szabályokra támaszkodni). S nem mulasztja el arra hivatkozni, hogy a szokásjog változó és ingatag szokott lenni, éppen ezért a magyar nemzet már arra törekszik, hogy hiteles okmányokra épülő írott joga legyen. Ezek a fentebbiektől jelenősen elütő kijelentések abba a 14. században meginduló s a 15.-ben kiteljesedő fejlődésfolyamatba illeszkednek, mely mindinkább az írott törvényt kívánta érvényre juttatni, előbb még csak a szokásjog világosabb megfogalmazásában, majd ennek rovására. Mindamellett történeti közvéleményünknek immár jó nyolc évtized óta nem is vitatott részét alkotja, hogy a nemesség és a városok jogai mellé a parasztságra vonatkozó szokásrend is a maga hamisítatlan valóságában épült bele Magyarország szokásjogának Hármaskönyvébe. Még életrajzírója hangsúlyozta, hogy Werbőczy nem új törvényeket állapított meg s nem is toldott hozzá semmit ahhoz,