18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

kat sem tévesztve szem elől, be nem avatkozott földesúrnak s „alattvalóinak" addig a birtokos urak felfogása szerint csakis rájuk magukra tartozó viszonyába. Jellemző a földesuraságnak az ország nyugati és északi részén addig bekövetkezett elhatalmasodására, hogy ott az 1514-ben megtorlásképp megállapított földesúri terhek két és fél évszázad múltán jelentős könnyítésnek feleltek meg a jobbágyok számára. A hajdan törököt uraló területen viszont legnagyobbrészt számottevő súlyosbodástjelentett a telkenként heti 1 napi igásrobot s a kilenced általánossá tétele. Itt ugyanis, miután a török hódítással elakadt a földesúri hatalomnak a parasztforradalom leverése után erősödő elterebélyesedése, a birtokos urak csak az 1720-as évektől kezdve, a termelőerőknek a pusztulást követő fejlődésével párhuzamosan próbálkoztak vele, hogy kiépítsék felsőségüknek az ország többi részén jó két évszázados hagyománnyal rendelkező kiteljesítését. Am a nagyrészt kedvezőtlen piaci viszonyok és a településhálózat hézagosságai nehezítették a majorsági árutermelés kibontakozását, míg végül el nem érkezett a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrája. Ekkor az egész országra nézve egységesen megállapított földesúri terhek, többnyire súlyosabbak lévén a gyakorlatban itt addig igénybe veiteknél, elősegítve a birtokos urak saját üzemének kifejlődését, egyszerre kétszeres súllyal nehezedtek a szívében korábbi kötetlenebb élet hagyományait melengető jobbágyságra. További hátrányt jelentett neki, hogy bár az ország középső és déli részén általában nagyobbra szabta a jobbágytelkeket az Urbárium, a telekrendszer általánossá tétele szűkebbre szorította a faluhatárból addig többet igénybe vevő gazdaságát. A hajdani „királyi Magyarországon" pedig megállt ugyan a földesurak terjeszkedése, de azon az áron, hogy az úrbérrendezés jóváhagyta a szabad élő földre rátelepedő, úrbéres állományt csökkentő addig lezajlott urasági földfoglalásokat. Az viszont az egész ország jobbágynépének javára vált, hogy sem a földesúr ellen tett panaszaiban, sem a bíróválasztásban nem kellett teljesen az uraság önkényére hagyatkoznia. Ellenben joggal vehette zokon, hogy a falu ítélőszékét semmibe vette, s a közösre maradt határrészek használatát korlátozta számára az lírbérrendezés. Abban, hogy a parasztságra 1514-ben (bár nem előzmények nélkül) rázúduló roppant teher és kiszolgáltatottság teljesen többnyire nem ment át az életbe, nagy része volt a valóságos, évszázadokra visszanyúló szokásjog továbbélő szívós erejének s a nép erre támaszkodó törhetetlen ellenállásának. Werbőczy és a paraszti szokásjog A feudális kor embere, kivált az egyszerű nép a jogot egynek vette a szokással, szemében a „consuetudo" a szokásban levő jog összességét jelentette. A szokásjognak, a „régi, jó szokásnak" hajlandó volt isteni eredetet tulajdonítani, időtlennek, elévülhetetlennek, az egész erkölcsi világrend összetevőjének tekintette. Amit az, a hagyományban gyökerezve, magába foglalt, a természet rendjén valónak tartotta, olyannak, amit felsőség meg nem változtathat. Nem az új felé: a múltra irányult tekintete, a szokásjog folytonosságának biztosítékát józan, tapasztalt öregek kollektív lelkiismeretében látta. Ha újjal találta szemben magát, s ez ellenkezett a régivel, jogtalanság ellenében a hagyományos szokást tartotta szükségesnek helyreállítani. A szokásjogot az életszerűség jellemezte, kölcsönösség a mindennapi