18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

határú helységek szántóföld-övezetében is a földművelésnek az állattartás rovására növekvő jelentősége. * * * Az agrárfejlődés útjának minél teljesebb felderítéséhez két módszer visz legközelebb. Az egyik a helytörténet: egy-egy parasztközség, egy-egy uradalom életjelenségeinek vertikális nyomon követése. A fejlődés dinamizmusát csak ez tárja fel, a mindennapi élet közelségébe csak ez visz igazán; de csupán szórványos, helyhez kötött ismereteket ad, melyek csak nagy üggyel-bajjal általánosíthatók. Sokkal általánosabb, az egészet megvilágító képet nyújt egy-egy keresztmetszet, melyet egységes jellegű, egy időpontot tükröző átfogó forrás alapján rajzolhatunk; viszont az ilyen horizontális metszet részletességben, életszerűségben messze a helyi fejlődésrajzok mögött marad. Éppen ezért legjobb, ha a kétféle módszer kiegészíti egymást: előbb a keresztmetszet alapszövetét kell megszőnünk, azután fűzhetjük át annak jellemző, tipikus pontjain egy-egy, mégpedig minél több gazdaságitársadalmi egység fejlődésének tarka szálát. De addig is, míg ez utóbbi kiterjedtebben megtörténhet, a fejlődés egészében rejlő tendenciákra máris rávilágíthat több, más-más időből való, de hasonló szempontból vont keresztmetszet egybevetése. Sajnos, Magyarországon a XVIII. század későbbi idejéből még egy olyan átfogó, a földművelési rendszerre is rávilágító kútfővel, mint az 1715-i és 1720-i országos összeírás, nem rendelkezünk. így a XVIII. század második évtizedét követő fejlődés útjainak rövid, inkább csak a fő irányokat érzékeltető felvázolását más, szórványosabb-töredékesebb források alapján kell megkísérelnünk. A XVIII. századi Magyarországon a földművelési rendszerek fejlődésének fő mozgatója a termelőerők növekedése volt. A török idők népet tizedelő, termelőeszközöket pusztító évszázadai után békésebb idő köszöntött az országra. A népesség erőteljes gyarapodása szükségképp vonta maga után a termőterület kiterjesztését, s amint az eke elérte a termékenyebb s viszonylag könnyebben megművelhető föld határát, vagyis a falu szántóföldje az adott földművelési rendszer szerint művelve kezdett szűkké válni a növekvő lakosság számára: elkerülhetetlenné lett a talajt jobban kihasználó földművelési rendszerre való áttérés. Leggyorsabb ütemben a töröktől visszahódított terület kezdetben igen gyér népessége duzzadt fel, ami lehetővé tette a korábbi Habsburg-területtel szemben fennálló nagy különbségek fokozatos elsimulását. Kivált a fátlan síkságon, hol leginkább ritkultak meg a települések, mozdította előre a fejlődést, hogy az egymástól nagy távolságban újjáéledő helységek lassanként óriásfalvakká növekedtek. Az újonnan jövők részt kívántak a közeli szántóföldövezetből, s keresztülvitték, hogy a nagy területet igénybe vevő, szabad foglalással egybekötött anarchikus parlagolás szűkebb, rendezettebb mederbe terelődjék, majd nyomásos (rendszerint kétnyomású) gazdálkodásnak adjon helyet. Tágabb határú községek külső, egyébként legelőnek használt övezetében azonban még a század utolsó évtizedeiben is tovább élt a parlagolás. A spontán fejlődést, mely a török pusztította részeken a kezdetleges parlagolástól az ország más részeiben uralkodó nyomásos gazdálkodás felé vezetett, a parasztság körében két felsőbb tényező beavatkozása is elősegítette. Az egyik