18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

a földesúr volt, aki, hogy a birtokához tartozó falvakban több jobbágy találjon megélhetést, a rendezetlen földhasználat helyett számos esetben vezetett be, parancsszóval, legtöbbször háromnyomású rendszert. A másik a Habsburgállamhatalom, mely bizonyos fokig gyarmatként kezelte Magyarországot, s az osztrák ipar olcsó nyersanyaggal és élelmiszerrel való ellátása érdekében bizonyos határig támogatta a magyar mezőgazdaságot. így a többi között Mária Terézia úrbérrendezése szinte kínálta az alkalmat a földesuraknak arra, hog)'jobbágyaik földjének előírás szerint való új kihasítása alkalmával háromnyomású gazdálkodást vezessenek be. Egyébként a bécsi kormány azzal is megpróbálkozott, hogy az Erdélyben uralkodó kétnyomású. rendszer helyében rendeleti úton honosítsa meg a háromnyomású gazdálkodást, ám e törekvést vajmi kevés siker koronázta.

20 Egészben véve a XVIII. századi fejlődés a háromnyomású rendszer terjeszkedését mutatja, főképp a parlagolás rovására; a század végén már az volt az általános vélemény, hogy a magyarországi mezőgazdaságra döntően a háromnyomású gazdálkodás nyomja rá bélyegét (noha még jelentős súlyt képviselt a kétnyomású rendszer is). Azt jelenti ez, hogy a magyar agrárfejlődés csak a XVIII. század végére érte el a háromnyomású rendszer színvonalát, s az ugarral való felhagyásnak még csak jelei sem mutatkoztak? Már utaltunk rá bevezetőül, hogy nem így alakult a helyzet. Mindenesetre hangsúlyozni kell a váltógazdaságra való áttérés roppant nehézségeit. Teljes és gyökeres rendszerváltozásról volt itt szó, s ebben a nyomásos gazdálkodás, a dűlőkbe szétszórt hosszú-keskeny birtokrészek rendszere csak akadályt jelentett. A takarmány- és kapásnövényeket, melyek beiktatása révén az egyoldalú gabonatermelés váltógazdasággá alakulhatott át, a méívelési kényszer miatt csak az ugaron lehetett termeszteni, ott is csak akkor, ha tenyészidejűk alatt az ugart részben vagy egészben el lehetett zárni a legelő állatok elől. Ehhez viszont az kellett, hogy a jószág a megkevesbedett ugarlegelőért valami kárpótlást kapjon. Épp ezért a fokozatos átalakulás szempontjából nem a kapás-, hanem a takarmánynövényeknek jutott döntő jelentőség, közülük is elsősorban a lóherének, melyet a tavaszi gabona közé vetve, a következő év őszén alá lehetett szántani (ami a több évre szóló lucernánál nem volt kifizetődő). Még inkább fokozta a takarmánynövények fontosságát, hogy az ugar, a pihentetés megszüntetésével elengedhetetlenné vált a szántóföld rendszeres trágyázása; ehhez pedig arra volt szűkség, hogy a legelő megszűnjék az állatállomány legfőbb létalapja lenni, s a jószágot, épp a szántóföldön termesztett takarmány segítségével, ne csak télen, hanem nyáron is (legalább éjszaka) istállóban tartsák. Az állattartás ilyen nagymértékű átalakulására a töröktől visszahódított síkságon, hol az állattenyésztés - télen csekély széna- és szalma-kiegészítéssel - csaknem teljesen a messze nyúló legelőkre alapozódott, csupán hosszabb idő alatt kerülhetett sor. S csak a XIX. század folyamán bontakoztak ki számottevő mértékben a mezőgazdaság intenzív irányú átalakulásának további alapvető előfeltételei is: az új mezőgazdasági ismeretek és fejlettebb eszközök elterjedése, az újítások megvalósításához szükséges hitel, azután a Magyarországon erősen hátramaradt ipar és városi élet kibontakozása, élénkebb s