18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

szórványos vagy egyedi alakulásokra csupán a fejlődés hosszanti szálát végigkövető helytörténeti kutatás vethet világosságot. A Kárpátok s a Magyarország és Erdély közti hegyek magasabban fekvő völgyeiben és hegyoldalain a természeti tényezők indítottak szórt településre. Égetés vagy irtás útján megművelhető föld a magukban álló házak körül bőven állt rendelkezésre; így a parlagolás önként kínálkozott földművelési rendszerül. Nyugaton és északon ennek fejlettebb formáival találkozunk, kiterjedtebb szántóföldekkel és kaszálókkal. Keleten azonban a fő megélhetési forrás a hegyi pásztorkodásból ered, a földművelés szűk, kertszerű keretekre korlátozódik. Az emberi munkának itt csekély a szerepe: a föld megművelése rendszerint csak kapával való primitív feltúrásból s a termés betakarításából áll. A háborús pusztításoktól jobban megkímélt Habsburg-Magyarország többi részén nagyjából sértetlen maradt a földművelés nyugodt fejlődését tükröző nyomásos gazdálkodás túlsúlya, de számos esetben nem a háromnyomású rendszer formájában. Ahol ugyanis a gabonafélék közül csak az árpa és a zab termett meg, vagy ahol, ellenkezőleg, a tavaszi gabonát alig, esetleg egyáltalán nem termesztettek, magától értetődően kétnyomású gazdálkodás volt szokásban; háromnyomásű rendszernek itt nem lett volna értelme, így annak hiányát nem lehet számon kérni. De ugyancsak a tágabb ugarlegelőt biztosító kétnyomású rendszer volt előnyben azokban a falvakban is, melyekben nagyobb hangsúly esett az állattartásra, illetőleg viszonylag kevés természetes legelő kínálkozott. Ahol viszont a népességhez viszonyítva még szűkebb volt a határ, annyira, hogy a szántóföld kellő pihentetésére nem nyílt lehetőség: ott trágyázással egybekötött állandó művelésre kényszerültek. Nyilván ugyancsak „egynyomású" rendszer dívott, helyenként parlagolással kiegészítve, azon a vidéken, ahol a lakosság szerekben települt meg. A történelem tragikus fordulata következtében ismét a természeti tényezők túlsúlya domborodott elő az ország középső és déli vidékein. A török uralom s a háborús idők oly mértékben elpusztították itt az emberi kéz alkotásait, hogy a táj sokhelyt ősi, elvadult állapotába süllyedt vissza. Csak igen kevés helység tudta átvészelni a XVI-XVII. század öldöklő-romboló időszakait; a XVIII. század folyamán is csupán töredéke kelt új életre a középkori falvaknak. Körülöttük széles övben puszta területek terpeszkedtek, melyeket bozót, gyom vert fel, a mélyebb részeket a víz öntötte el időről időre; ezeket már az emberi lakóhelyektől való nagy távolságuk miatt sem lehetett másképp, mint legeltetéssel hasznosítani. A legeltetésre alkalmas területek roppant kiterjedéséből önként adódott az állattenyésztés nagy túlsúlya, mégpedig ennek szilaj, külterjes formájában. Csak a fejősteheneket s az igás állatokat tartották nyáron közeli legelőkön, télen kezdetleges ólakban; a többi, tenyésztésre és hizlalásra tartott jószág éjjel-nappal, télen-nyáron a széles határ távolabbi legelőit járta, legfeljebb nagy hóban-fagyban húzódott egy-egy kezdetleges építmény oltalma alá. Földművelésre csak a legszükségesebb mértékben került sor; de erre a célra is általában annyi megművelhető föld kínálkozott, hogy ki-ki tetszés szerint tört fel belőle, s tört fel ismét újat, ha az előbbi kezdett kimerülni. Ahol nem voltak ennyire bővében a földnek, illetőleg ahol a népesség szaporodásával a korábbi rendetlenségnek véget kellett vetni a parlagolásban: a fejlődés természetes rendje vitt a kétnyomású rendszerhez, annál inkább, mert itt a tavasziak: árpa és zab termesztése nem volt jelentős. Ugyanebbe az irányba vezetett tág