18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

rolható nagy tömbökben különült volna el egymástól; ellenkezőleg: legtöbbjük, meglehetősen elvegyülve egymással, az ország legtávolabbi részeiben is megtalálható. Túlzás nélkül azt sem lehet állítani, hogy az északi részeken a háromnyomású, délen pedig - mediterrán hatás alatt - a kétnyomású rendszer lett volna uralkodó; inkább arról lehetne beszélni, hogy kelet felé növekedett a kétnyomású s a parlagoló gazdálkodás hangsúlya. (Más adatokból tudjuk, hogy Erdélyben is a kétnyomású rendszer volt az uralkodó.)

19 De nyilvánvalóan nem állhatja meg helyét az a megállapítás sem, mely szerint Magyarországon a háromnyomású gazdálkodás csak az Ausztriával szomszédos és a német településű vidékeken volt otthonos. S ugyancsak nem kell ahhoz sem folyamodnunk, hogy egy-egy nép kisebb vagy nagyobb földművelési tapasztalatára vezessük vissza az egyes művelési rendszerek elterjedését; a már említett körülmények sokkal szilárdabb alapon nyugvó magyarázatra nyújtanak lehetőséget. Ha számba vesszük és megfelelően mérlegeljük a természeti és történeti tényezőket, melyek között az említett földművelési rendszerek érvényre jutottak, értékelésük során sokkal inkább nyitva áll a történeti megértés, a lényegükhöz, funkciójukhoz férkőzés útja, semhogy magas bírói emelvényről akarjunk elismerő vagy elmarasztaló ítéletet mondani fölöttük. Ahhoz azonban, hogy az egyes földművelési rendszerek meglétét, egymáshoz való arányát s további sorsát megérthessük, szükséges figyelembe vennünk még egy történeti tényezőt, melyet az eddigi agrártörténeti kutatás - kivált Magyarországon - meglehetősen elhanyagolt. Gondolok itt a településforma és a földméívelési rendszer szoros összefüggésére, értvén az előbbin magának a településnek az alakját és a határbeosztást együttvéve. Az eddigi kutatás inkább a házak és utcák, mintsem a földek elrendeződésével törődött, holott a kettő szorosan egybetartozik: egyformán integráns részei a településformának, ha ezen nem csupán az emberi hajlékok együttesét, hanem a paraszti munka és életrend mindennapi színterét értjük. Ilyenformán az egyes határbeosztás-típusok elterjedéséről Magyarországon még csak egészen hozzávetőleges képet alkothatunk magunknak. Akadálya itt a kellő áttekintésnek az is, hogy legrégibb olyan falutérképeink, melyek a művelési ágakon, nyomásokon és dűlőkön kívül az egyes birtokrészeket is feltüntetik, többnyire már nem az eredeti állapotot tükrözik. Kevés kivétellel ugyanis az 1767 utáni évekből valók, amikor a Mária Terézia-féle úrbérrendezés nyomában a falvak határát felmérték, s a jobbágytelkeket újra kihasították. Addig is azonban, míg a kutatás e téren előbbre haladhat, tehetünk néhány előzetes megállapítást a településforma-típusokról, azok elterjedéséről és a földművelési rendszerrel való kapcsolatáról. Tudjuk, hogy a hegyvidékek román, ruszin, szlovák és horvát lakossága körében el volt terjedve a szórt településforma (1. típus): laza településlánc völgyek vonulatában vagy egymástól távol feltünedező házak hegyoldalak tisztásain, irtványain, egy-egy megművelt földdarabbal a ház közvetlen közelében. A nyugati Dunántúl változatos dombvidékén szeres települések bukkannak elő, a maroknyi házak körül rendszerint szabálytalan tömbökben elvegyülő szántóföldekkel (2. típus). Ismerünk olyan irtásfalvakat is, melyekben a halszálkaszerűen elrendeződő beltelkekhez közvetlenül csatlakozó szalagot alkotott egy-egy gazda szántóföldje (3. típus). Végül, a falvaknak nagy többségében, Tagányi i. m.