18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében
maguknak az irtvány-létrehozóknak ismeri el másokat kizáró birtokjogát, továbbá azokét, kik az irtás fáradságos munkájáért megfelelő ellenértéket fizettek. A közös birtoklás érvényesítése, mely mindenekelőtt a határ művelési ágakat elkülönítő s összpontosító rendezésében, meg a művelés alatt álló földek felosztásában jutott kifejezésre, szoros összefüggésben állt a határhasználat közösségének teljessé tételével. Egy-egy gazda szántóföldjének dűlők szerint való szétparcellázása és a többieké közé való beékelése, továbbá az a körülmény, hogy a közös legeltetés meghatározott időszakokban a megművelt földre is kiterjedt, az egyén legsajátabb érdekévé tette a közösség előírásaihoz, a közös rendhez való teljes alkalmazkodást. Növénytermesztés és állattenyésztés érdekei egybefonódtak a művelési kényszer pontos megtartásában. Csak termesztésnek és művelésmódnak a közösség tagjai között való szoros egybehangolása - ha egy-egy dűlőn belül ugyanazt a növényt (gabonafélét) művelték s a munkafolyamatokat egyszerre végezték - biztosíthatta, hogy a vetésben kár ne essék, s az ugar, a tarló, kaszálás után a rét a maga egészében szabaddá váljék a legelő jószág számára. így vezetett a fejlődés szabad foglalástól és tetszés szerinti művelésmódtól birtoklás és határhasználat szigorúan kötött formáiig azokban a falvakban, melyekben - egyenként vagy kisebb csoportokban szórványosan érkező telepesek révén - fokról fokra indult meg az új élet a zivataros idők után. Előbb vagy utóbb valamennyi apránként meggyökerező helység végigjárta a parlagolással egybekötött állattartó gazdálkodástól a nyomásos rendszerhez, egyéni berendezkedéstől a közösségi rendhez vezető fejlődés útját. Még későn újjáéledő falvak esetében sem ritkaság, hogy lakóik különböző helyekről és időben, egyenként verődnek össze. 3 " Nyilvánvaló azonban, hogy akadtak települések, melyek nem ilyen kezdetleges elemekből s lassanként tevődtek össze, s így a fejlődés most vázolt útját sem járták végig, hanem kezdettől közösségi berendezkedést követtek. Elsősorban az a kevés száméi község tartozott ide, melynek élete nem szakadt meg a legnagyobb viharban sem, azután már nagyobb számmal azok, amelyek lakói csak a háborús események idejére szakadtak el tűzhelyüktől, s azután együttesen, összetartó csoportot alkotva visszatért, aki megmaradt belőlük. De előfordulhatott az is, hogy a török pusztítástól megóvott vagy más helységek lakói számosabb csoportban keltek éitra, hogy közös erővel teremtsenek új otthont maguknak. Területünk községeinek mintegy 58%-áról állapítható meg, hogy már az 1710-es években nyomásos gazdálkodást követtek. Mennyi volt ebből a kezdettől fogva közösségi berendezkedés, mennyi az eredetileg egyéni alapon elinduló határhasználatból átfejlődött közös, nyomásos forma; ma már a legtöbb esetben bajos lenne megállapítani. Kétségtelenül kellett bizonyos idő ahhoz, hogy a kezdeti kötetlen határhasználat közösségi formáknak adjon helyet; de ezt tudva sem lenne helyes határozott következtetést vonni abból a tényből, hogy az 1715-1720 táján nyomásos gazdálkodást folytató községek kilenctized része még a XVII. században települt. A2 Gyón községben (15) pl. 12 családfőt számláltak össze 1733-ban: 2 1730-ban jött, 2 1731-ben, az ország más-más részéből, 8 1732-ben, ugyancsak különböző helyekről és időpontokban. 12-jüknek nem volt több 8 ökrüknél, 13 tehenüknél, 8 lovuknál; 2 1732-i jövevény ezekben sem részesedett. (Pest és Nógrád megye Állami Levéltára. Pest megye ll.-a, Instantiae inutiles 1733.)
