18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

rendetlen összevisszaságának vet véget, hanem magát a földművelést is szabályozottabb mederbe tereli, rendszeresebbé és intenzívebbé teszi. A parlagoló módszer elmaradottsága különösen a talaj felületes, legszükségesebbre szorítkozó megmunkálásában és kíméletlen kizsarolásában ütközött ki. Am ahogy szűkült az ilyen módon kiélhető terület, s időben is csökkent a kihasználás lehetősége, mindinkább megérlelődött a belátás, melyet a nép ajkán ma is élő mondás így fejez ki: „Egy szántás - egy kenyér, két szántás - két kenyér, három szántás - három kenyér." Az egyetlen szántás helyébe (amely olykor még el is maradt) most ősziek alá fokozatosan három, esetleg tavasziak alá két szántás lép; lehetőséget ad erre egyfelől az igáslétszám növekedése, másfelől, hogy a primitív faeke is alkalmasabb eszközzé válik, amint kovács is kezd megtelepedni egy-egy újjáépülő faluban. A rablógazdálkodás megszüntetésére pedig a szántóföldnek szabályos időközökben rendszerint kétévenként - biztosított pihentetés ad módot, mely a rendszertelen, több évi parlagolás helyébe lép. S épp a pihenőre fogott föld többszöri megszántása - az ugarolás, az őszi vetőszántás s közbül esetenként a keverőszántás, illetőleg a tavasziak alá a vetőszántás előtt esetleg egy őszi szántás - teszi a két aratás között pihenő földet parlag helyett a szó valódi értelmében ugarrá. Egy-egy megtelepülő persze hiába tért volna át egymagában a parlagolásról ugaros gazdálkodásra. A nyomásos gazdálkodás lényege épp abban rejlett, hogy együttesen, egész falustul választják és követik a határ elrendezésének és használatának érj módját. A rendszerváltoztatást csakis a közösség hajthatta végre, hiszen arról volt szó, hogy az egyéni birtoklás és használat közös birtoklásba és használatba tagolódjék, ebben olvadjon fel. Meg kellett szüntetni az egyesek külön jogát a lakótelepüléshez közelebb általuk addig szabad foglalás címén bírt földdarabokhoz. A külső részeken, kivált a pusztákon azért még többnyire jó darabig nyílt mód egyéni birtoklásra, akár szabad foglalás, akár - a közösség szerepének növekedésével - az utóbbi által történő juttatás alapján. De főképp az a körülmény járult hozzá, hogy a közösség rendelkezési jogának érvényesülése nagyobb zökkenők nélkül mehessen végbe, hogy a parlagoló gazdálkodás során ki-ki hol itt, hol ott fogott fel egy-egy darabot magának, s az egyszer otthagyott, gazdátlanná vált földre igényt többé nem formálhatott; huzamosabban tehát egyéni jogok a megművelt földhöz nem tapadtak. (Más volt a helyzet a tanyaföldek esetében: ott egy-egy tartósan magánhasználatba vett szakaszon belül folyt a parlagolással kapcsolatos váltogatás, s így állandó birtoklás jöhetett létre.) Az újjáépülő településeken épp a faluközösség kiteljesedése jelzi a fordulópontot az állattartásra épülő berendezkedésről a földművelés érdekeit is érvényesítő határbeosztás és -használat felé vezető fejlődésben. Az addig egyénileg bírt és élt földekre a közösség ráteszi kezét, s újonnan, művelési áganként összefüggően kihasítva, felosztja az igényjogosultak között. Elsőnek kaszálót osztanak, ennek műveléséhez fűződvén legkevesebb külön jogot fakasztó, egyéni erőfeszítés. Aztán a szántóföld kerül sorra, minőség és távolság szerint dűlőkre tagolva s dűlőnként az igényjogosultságnak megfelelő számú parcellára osztva; a szomszédos dűlőket egyegy - általában két - nyomásba foglalják össze, a két mezőben felváltva folytatott parlagolástól ugyanis ide vezet a fejlődés természetes útja. De a földközösség teljes kibontakozása során gyakran az egyénileg felfogott külön kertek is osztályra jutnak, sőt idővel nemegyszer az irtásföldek is, mivel ezeket illetően a közösség csak