18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

2. Jelentős mértékben a földművelésre épülő határhasználat (nyomásos formák) A változás mögött, mely a határhasználatban az állattartás szempontjai mellett s hovatovább azok rovására mind nagyobb teret juttatott a növénytermesztés kívánalmainak, mindenekelőtt a termelőerők fejlődése rejlett. A török kor és a háborús idők után csaknem üresen maradt terület a XVIII. század második évtizedétől fogva gyorsuló ütemben töltődött fel lakossággal. Az állattartás, kivált rendkívül extenzív, szilaj formájában, huzamosabb időn át nem lehetett képes a növekvő népesség eltartására. Annál kevésbé, mert a lakossággal együtt a jószágállomány is gyarapodott, a legelőterület viszont, épp ellenkezőleg, lassanként összébbösszébb szorult. Bármily tágasra nyílt is tehát kezdetben a legelő állat előtt a pusztákkal megtöbbszörözött faluhatár, idővel már ez is szűknek bizonyult, mint azt a pusztalegelők birtokáért szomszédos falvak között kibontakozó s egyre élesedő küzdelem mutatta. Főképp az eke kanyarított el mind többet a legelők állományából, kivált a rendetlen parlagolás módszerének keretében. A gyarapodó lakosságnak nemcsak a maga számára kellett több kenyeret termő szántóföld: amióta földesúr és egyház rendszeresen kilencedet, illetőleg tizedet követelt, s a beszállásolt katonaság ellátása is a parasztra nehezedett, nekik is kénytelen volt előteremteni, amit, tetszett, nem tetszett, behajtottak rajta. S hogy a rá kirótt pénzbeli terheket is megfizethesse, kizsákmányolóinak természetbeni kielégítésén, továbbá saját háztartásának és üzemének ellátásán túl még piacra is kellelt termelnie valamit. A népességszám és a termelésre rendelkezésre álló terület viszonyában beállt s mindinkább növekvő eltolódás szükségképp a termőföld célszerűbb kihasználására indít. Véget kell vetni annak az állapotnak, hogy ki-ki kénye-kedve szerint vegyen magánbirtokba a határból, ott és annyit, ahol és amennyit jónak lát. De nem csupán a birtoklás terén van szükség önkény és rendetlenség felszámolására: a használat szabályozottabb mederbe terelése is napirendre kerül. A gabonatermesztés iránt mind nagyobb mértékben mutatkozó igény a földművelésnek nemcsak hangsúlyát növeli, hanem ahhoz is hozzásegíti, hogy emancipálódjék a legelőgazdálkodás egyeduralma alól, kibontakozzék a művelési ágak változó módon egymásba folyó, amorf együtteséből. Változtatni kell azon, hogy az eke pusztán átmeneti időre szóló, szinte csak megtíírt vendég a tartósan állattartás céljára hasznosított határban. A földművelés immár azzal az igénnyel jelentkezik, hogy elkülönített területtel, állandó jellegű saját birodalommal rendelkezzék. Az állattenyésztés elsőrendű jelentősége persze még nem engedi, hogy a szántóföld teljesen, azokban az időszakokban is el legyen zárva a legelő jószág elől, amikor ez a gabonában nem tehet kárt. Mindamellett a szántóföldön, még ha ez nagyságra kezdetben eltörpül is a legelő-mező mellett, most már az eke uralma a tartós, s a legelő állat az időleges vendég, nem pedig megfordítva. S ebből a kapcsolatból nemcsak az állattartás húz hasznot, hanem a növénytermesztés is egyszersmind: az ugarra, tarlóra hajtott nyájak a gyomot lelegelik, letapossák, s elhullatott trágyájukkal segítik megőrizni a talaj termőerejét. De földművelés és állattenyésztés újszerű, egymást segítő kapcsolata (melyhez a buján fejlődött őszi vetésnek legeltetéssel való téli megritkítása is hozzátartozik) csak egyik összetevője a gazdálkodás célszerűbb elrendezésének. Külön szántóterület kihasítása nemcsak a megművelt és parlagon heverő földdarabok