18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

szomszédságból menekülőkkel meggyarapodott mezővárosokban. Érthető, ha ilyenformán általában még bő határéi községekben sem került sor mezei kertek keletkezésére; tanyaképződésre is főképp csak azután, hogy a közös gazdálkodástól mentes részeken a paraszti birtokjog (a XIX. század folyamán) megszilárdult. Miért tekinthető mégis az a berendezkedés, mely az újonnan meggyökerező településeken jött létre, a tanyás gazdálkodással bizonyos fokig rokon, vele egy főcsoportba sorolható határhasználati formának? Elsősorban azért, mert az állattartáshoz társított földművelésnek új alapon való elindításáról volt szó mind a két esetben, részben hasonló körülmények között. Láttuk, a mezővárosi közösség meglehetősen szabad kezet engedett az egyes gazdáknak mezei kertek, majd tanyák létrehozásában. Ugyancsak az egyén szabadsága érvényesült akkor is, midőn fokozatosan - egyenként, esetleg apró csoportokban - új települők szálltak egy-egy elpusztult falu helyére, vagy a visszatérő régiek száma olvadt minimálisra. Főképp az előbbi esetben nem csupán csekély, hanem a folytonos ide-oda vándorlás következtében egyúttal labilis lakossággal kell számolni az első időben, valódi közösség csak lassanként formálódhatott belőle. Közösségi szabályozásnak egyébként is alig mutatkozott szüksége mindaddig, míg oly kis számban voltak a települők, hogy mások korlátozása vagy sérelme nélkül minden egyesnek jutott alkalmas föld a határban. Viszont a csak üggyel-bajjal formálódó közösségi akarattal szemben másfelől az egyén hozzátapadó jogainak forrása lett az a jelentős munka, melyet az egyes ember ölt a maga szegényes eszközeivel az elvadult föld feltörésébe. S a szabad foglalás első feltöréssel erősített jussa annál kötetlenebbül juthatott érvényre, mert az első időben rendszerint nem került sor földesúri beavatkozásra sem. Azaz felülről is hiányzott minden nyomás olyan irányban, hogy az új települők berendezkedése a telekrendszer és a kötött gazdálkodás szoros keretei közé tagolódjék, így akadálytalanul bontakozhatott birtoklásnak és határhasználatnak az a kötetlensége, mely leginkább fért össze az állattartás uralkodó szerepével, amely mellett a gabonatermesztés pusztán a legszükségesebbre szorítkozott. Minden jel arra mutat, hogy általában ily módon indultak el az új élet útján mindazok a települések, melyek a korábbi határbeosztást - akár mert annak nyomai már elmosódtak, akár mert az új lakosoknál jóval népesebb közösség testére voltak szabva - nem tudták vagy nem akarták a magukévá tenni. Igaz, a vékony munkaerőhöz s fölszereléshez igazodó kezdetleges határhasználati forma a XVIII. század második évtizedéből származó források alapján csak a meglevő falvak mintegy 40%-ában ismerhető föl több-kevesebb biztonsággal. Ez azonban azzal is összefügg, hogy a források leírása olykor nem elég tüzetes ahhoz, hogy a határ éléséről pontos képet alkothassunk. 1715-1720 tájára a fejlődés egyébként is már sok helyen túlhaladt a kezdeti, meglehetősen amorf állapoton, úgyhogy ennek nyilván nemegyszer még a nyomai is eltűntek addigra. Az esetek nagy többségében mégis olyan településeken figyelhető meg ez a kezdetleges berendezkedés, melyek, még a XVII. század végén keletkezvén, a török utáni első évek minden megkötöttségtől mentes birtoklás- és használati formáit őrizték meg évtizedeken át. Sőt az 1715 után keletkezett falvak között is akad olyan, amelyben az egyénnek közösségtől és földesúrtól való függetlensége még számottevő mértékben mutatkozott. Lia pedig e határhasználati formának a tájegységek közötti megoszlását vizsgáljuk, feltűnik, hogy legritkábban a dombvidéken találkozunk vele, akkor is többnyire irtásfalvak-