18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

az a szabadság, melyet az egész kollektívum a közvetlen földesúri hatalom alatt sínylődő jobbágyfalvakhoz képest élvezett, bizonyos értelemben a tanyák birtokosaira is átszármazott. A tanyaföld gazdája nemcsak hogy állandó saját birtokának mondhatta a tanyát s tartozékait, hanem azok használatában is szinte korlátlan egyéni szabadságot élvezett. Társadalmi szempontból persze megvolt a hátrányos oldala annak, hogy a közösség szava, szerepe a tanyaföldek övezetében jelentéktelenné zsugorodott. A nagyfokú kötetlenség a jómódúak malmára hajtotta a vizet: jó néhányan közülük a közösnek maradt legelőn s tanyájukon jelentős állatállománnyal rendelkeztek, és a falvakban elérhető szintet messze meghaladó birtokot sajátítottak el maguknak. Tovább lefelé a birtoknagyságok széles és igen változatos skálája következett, mivel jobbágytelkek s velük az egész, fél és egyéb töredéktelkeknek megfelelő birtokarányok hiányoztak. Amint aztán a növekvő népesség a gazdálkodás megszokott módja mellett kezdte kitölteni a rendelkezésre álló faluhatár keretét, az alsó rétegekre irányulóan lett mind erősebb a két parasztváros társadalmának polarizálódása. A nem öröklő utódok s az újonnan jöttek a tanya-földövezetben: a gazdálkodás fő színterén mindinkább birtok nélkül maradtak. S mindezen fölül a parasztságnak tanyákra való szétszóródása s a tanyai ember maga lábán állása a közösségi életben, a kulturális fejlődésben is éreztette a maga negatív hatását. Annál erőteljesebben bontakoztak a tanyarendszer előnyei gazdasági tekintetben. Nagy jelentőségű volt mindenekelőtt, hogy a tanyák révén sikerült rendszeres művelésbe vonni a községhatárnak s a csatlakozó pusztáknak addig csupán szilaj állattartással, rendkívül extenzív módon hasznosított távoli területeit. Az adott körülmények között ebben a megoldásban rejlett az egyedüli lehetőség a megművelt föld, a kultúrtáj távolságokat legyűrő kiterjesztésére. Éppen ezért a tanyarendszer nem maradt meg a szóban forgó parasztvárosok kizárólagos sajátjának, hanem, mihelyt egyszer feltételei - elsősorban az állandó birtoklás s ennek megfelelően kellőképp kötetlen használat - másutt is megérlelődtek, futótűzként terjedt tova az Alföld nagy határú helységeiben. A török kor terhes örökségét: a településhálózat rendkívüli megritkulását, melyet azután a puszták betelepítésétől elzárkózó földesuraság segített konzerválni, így korrigálta a lehetőséghez képest egy ősi hagyományokból táplálkozó, sajátos paraszti berendezkedés. S nem is akárhogyan munkálkodott a tanyák népe a megművelt föld hézagainak kitöltésén. A tanyás gazdálkodás rugalmasságánál, a körülményekhez való természetes alkalmazkodásánál fogva minden további nélkül lépést tudott tartani a termelőerők fejlődésével. Az eredetileg állattartás szolgálatára rendelt mezei kert minden zökkenő nélkül bővült szántóföldi műveléssel, alakult többrétű gazdálkodást egyesítő, lakásfunkciót is betöltő tanyává. Sőt annak révén, hogy gazdájának szabad mozgása nem ütközött számottevő korlátokba, a tanyában rejlő helyzeti energiák a gazdálkodás szokottnál gyorsabb ütemű intenziválódása felé mutattak előre. A tanya, mint a szórt település sajátos válfaja olyan lehetőségeit nyitotta meg a gazdasági fejlődésnek, melyek a „királyi Magyarország" földműves falvai számára ismeretlenek voltak és elérhetetlenek maradtak. Amíg ugyanis ezekben újraosztásos földközösség dívott, az egyes jobbágy még az őt megillető szántóföld- és kaszálórészt is csak átmeneti időre mondhatta a maga birtokának - érthető, ha ilyen kö-