18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében
rülmények között tartózkodott komolyabb befektetéstől. De amikor végre megszűnt földjének folytonos helyváltoztatása, akkor is bilincsbe verte gazdálkodását a művelési kényszer, amit a szántóföld eldaraboltsága és szétszórtsága tett szükségessé. A tanyarendszer viszont széles kaput tárt mind e visszahúzó kötöttségek feloldásának. Azáltal, hogy egy-egy gazda földjei egy tagban terültek el tanyája körül, mintegy anticipálta a tagosítást, mely a földközösségben élő falvak népének gazdálkodását majd csak a következő századtól fogva fogja kiszabadítani egymáshoz láncolt állapotából. Annyit jelentett ez, hogy a tanyaföldnek nemcsak nagysága függött (amíg szabad foglalással tehetett szert rá) birtokba vevőjének gazdasági erejétől s vállalkozó kedvétől, hanem használata is akadálytalan igazodhatott gazdájának legjobb belátásához. S ugyanő nem csupán a földművelésben nyert szabad kezet: a szántóföld rendszerint már meglevő kaszálóhoz és legelőhöz, a félszilaj, illetőleg kezes állattartás bázisaihoz csatlakozott, s ilyenformán termelőhelynek s az egész gazdálkodásnak szokatlan koncentrációja jött létre. A tanyáról mint afféle paraszti majorból egyszerre át lehetett tekinteni s irányítani az egész gazdaságot, ugyanakkor a termőhelyek és művelési ágak összefogottsága jelentős idő- és munka-megtakarítással is járt. Igaz, a tanyás gazdálkodás korántsem mindjárt s nem is teljes mértékben élt azokkal a lehetőségekkel, melyeket a határbeli adottságokhoz való alkalmazkodással, a paraszti üzem koncentrációjával, a munkaerő ökonomikus felhasználásával s főképp a gazdálkodás kötetlenségével járó előnyök szélesre tártak előtte. A tanya körül jó darabig nem került sor a művelési ágak differenciálódására; szántó, kaszáló, legelő meglehetősen egybemosódott. Lényegében parlagoló gazdálkodás folyt: az eke alá fogott földdarabot az évek során át minden pihentetés nélkül addig használták gabonatermesztésre, míg ki nem merült, s aztán legelőül, arra alkalmas részein kaszálóul szolgált, amíg csak vissza nem nyerte termőerejét. Minderre azonban már nem a vad legelőváltó gazdálkodás keretében került sor: a kimerülni kezdő földdarab helyett nem tetszés szerint, találomra törtek föl másikat (erre az egyéni birtokba vett terület kiterjedése sem nyújtott lehetőséget), hanem kikristályosodó rendszert követve. A tanyaföld általában annyi részre oszlott, ahány esztendei ciklusnak felelt meg egy-egy szektorának termőre fordítása és parlagon heverése együttvéve. A tárgyalt területtel szomszédos Mezőtúron pl. a talaj erőállapota a XVIII. század közepén hétéves ciklust tett célszerűvé: a friss gyeptörésbe kölest vetettek, ezt a második évben tavaszi búza, a harmadikban árpa, a negyedikben őszi búza követte, azután parlagon maradt a föld, s két esztendőn át alig termett egyebet kórónál, végre a hetedik évben már valamelyes szénának való fű is nőtt rajta. 24 S amint a megművelés és pihentetés szabályozott üteme a parlagoló rablógazdálkodáshoz, úgy a talajerőpótlás módja: a trágya hovafordítása a nyomásosugaros rendszerhez képest jelentett előrelépést. Az ország nyugati és északi részének földközösségben élő falvaiban ugyanis a szántóföld rendszerint csak akkor jutott trágyához, midőn a tarlóra és az ugarra bocsátották a jószágot, egyébként ez a közös legelőt (s részben a rétet és az erdőt) járta. Itt viszont csupán a továbbra is szilajon tartott jószág tartózkodott a közös külső legelőn, már a tanyán egyéni gondozásban álló kezes jószág trágyája általában a tanya földjét gazdagította. S 2A Soós L: Ajobbágyföld sorsa, i. m. 29-30. 1. - Uő: A jobbágyföld helyzete, i. m. 12.1.
