18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

részben lehet szó. A földművelés súlyának növekedése s a velejáró intenziválódási folyamat azután tovább vezet rendezettebb állapot felé: felhagynak a parlag kaszálásával, s a város tanácsa ház után való réteket jelöl ki az ólaskertek kezes jószágának téli ellátására. Nem annyit jelent ez, mintha beltel-kekkel s azok kaszálótartozékával lenne dolgunk: a jobbágytelek fogalma tovább is, az úrbérrendezés idején is ismeretlen. Fontos állomás a földművelés terjeszkedésének útján, hogy a XVII. és XVIII. század fordulójától fogva gyökeret ver a mezei kertek körében is. Láttuk, a mezei kertek keletkezését a külső határrészeken eleinte korlátlan szabad foglalás tette lehetővé. Ahhoz azonban, hogy a legelőből elkerített kaszáló s a kezdetleges akol tartós befektetésekkel bővüljön, hogy az ideiglenes pásztorszállás végleges tanyává váljék, a foglalás szabadságán túl a birtoklás háborítatlan tartósságára is szükség van. Már a mezei kertnek legelő-szénázó jószággal való megtelkesítése méltán járt együtt körülárkolással, ami nem csupán a saját jószág egybetartására, hanem másoké távoltartására is szolgált, a magánhasználatba vételnek is külső jele volt. Még jelentősebb egyéni befektetésnek számított a mezei kertben tartós épület emelése s egy csatlakozó földdarab feltörése (különös tekintettel az igásjószág és kellő fölszerelés szűkére, a megművelés nehézségeire). Erre csak az vállalkozott, ki magát bizton az illető terület és létesítmények állandó jellegű birtokában tudhatta. Amíg az egyes gazda kellőképp élte, használatban tartotta azokat, s a velük járó terheket viselni tudta, a közösség valóban elismerte őt egyéni használójának s birtokosának. (Az autonómia csekélyebb fokával rendelkező Cegléden utóbb, a földesúri nyomás erősödésével a földesén kaparintotta magához azt a jogot, hogy mezei kertet, tanyát elvegyen attól, kit használatára elégtelennek tapasztal, s másnak juttassa.) Sőt a két parasztváros hagyományosan kiváltságos jogállása révén kiterjedt rendelkezésijog is tapadt e „magánföldekhez": nemcsak hogy apáról fiúra szálltak: még adásvételük sem ütközött akadályba. (A bérbe vagy zálogba adás azonban már a megművelésre való „tehetség" hiányára vallott, azért az ilyen földre a tanács tette rá kezét.) S a szabad foglalásból eredőkön kívül ugyancsak óhatatlanul a magánbirtokká válás útján haladtak minden tilalom ellenére a „város-adománya" kertek és tanyaföldek is, melyeket a tanács eredetileg jobbára csak élethosszig engedett át használatra. A mezei kertek s a hozzájuk kapcsolódó földek szabad és állandó jellegű egyéni használata és birtoklása, továbbá átörökíthetősége azzal a következménnyel jár, hogy a gazdálkodás súlypontja mindinkább a határ külsőbb részére tevődik át. Mindenki iparkodik itt „magányföldet" szerezni magának, s rajta összetett, teljes értékű gazdasági üzemet kifejleszteni. A külső legelőövezet művelésre alkalmasabb darabjain, a tilalmas kaszálókhoz társulva mindinkább elszaporodnak a szántóföldek, s ezzel a mezei kertek addigi szénatermelő s félszilaj jószágteleltető funkciója egy harmadikkal: gabonatermesztéssel bővül. Ez pedig annyit jelent, hogy már nemcsak télen van ott szükség szénázó emberre a göböly mellé, hanem nyáron is olyanokra, kik a szántást, vetést, betakarítást végzik. Az utóbbiak kisebb birtokon a gazda és a fiai, nagyobbon mind a téli, mind a nyári munkát a gazdag paraszt szolgája, cselédje: a kertész végzi. De hívják mindinkább tanyásnak is, hiszen a mezei kert s az időleges pásztorszállás immár állandó gazdasági telephellyé: tanyává alakul át, mint ahogy a külső legelőbe ékelődött övezetet szállásföldek mellett tanya-