18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

berendezkedését, iigy meglehetős szabadságot és önállóságot engedtek polgáraiknak is, amíg az a közösség érdekébe nem ütközött. Nagykőrösön a XVII. és XVIII. század fordulóján még bárki foghat fel akolkertet; a szegény ember fölemelkedésének legjárhatóbb útja, hogy ökörre tesz szert, s aztán magában vagy mással öszszeállva akolkertet szerez magának. Ha pedig már hizlalni való marhával is bír, annak átteleltetését úgy oldja meg, hogy elvállalja valamelyik nagygazda mezei kertjében a göbölyök téli szénázását annak fejében, hogy a magáét is közéjük veheti. Ám elsősorban a jobb módúak előnyére válik, hogy ennek a két mezővárosnak áll a legnagyobb terület a rendelkezésére a táj valamennyi helysége között, s így az első időben mezei kert foglalásának a csatlakozó pusztákon vagy a határ külső részén nincsen akadálya. Amelyik korábban már felfogott mezei kert pedig gazdátlanul áll, használatlan marad; ugyancsak szabadon birtokba vehető. Erre az utóbbira azért kerül sor, mert a határ nagy része jobbadán csak legelőnek való sovány homok; a szénatermelésre, megművelésre alkalmas terület viszonylag kevés. Annyira, hogy amint a népesség a békésebb időben mindinkább megszaporodik, már el kell tiltani a városi tanács híre nélkül való földfoglalást. S ahogy a fejlődés továbbhalad, a foglalásnak teljesen gátat kell vetni, a város vezetősége maga veszi kezébe az igényjogosultaknak való földjuttatást („város-adománya" kertek). Annál inkább szükség van erre, mert a város rendelkezésére álló terület nemcsak relatíve, a lakosság számához képest, hanem abszolút értékben is csökken. A XVIII. század közepe felé haladva, a meggyarapodott népességű helységek extenzív állattartására a faluhatár már távolról sem elegendő. A közbeeső pusztákért mind élesebb versengés indul a szomszédok között, még akkor is, ha széles néptelen terület ékelődik közéjük. Nagykőrös 1740 táján elveszti pusztái egy részét, olyanokat is, melyeken már fejlett mezei kertek jöttek létre. A terület szűkké válása nemcsak a szabad foglalás meggátlására indít: a megmaradt földek jobb kihasználására, a gazdálkodás intenzívebbé tételére is sarkall. Az állattartásban terjed a félszilaj tartás a szilajnak rovására; s növekszik a földművelés súlya, már csak azért is, mert több népnek több kenyér kell. A nagyobb gazdák, kiknek több föld áll rendelkezésükre, még iparkodnak kitartani a jövedelmezőbb állattartás uralkodó szerepe mellett, a szegényebbeket azonban a szükség mindinkább a gabonatermesztésre szorítja. Már a török kiverésétől fogva megfigyelhető a növénytermesztés jelentőségének növekedése. Maga a művelés azonban a belső legelő után következő részeken még jó darabig eléggé kezdetleges, extenzív módon folyik. Ki-ki akkora darab földet foghat eke alá, amekkora neki tetszik; s foghatna többet is, mint amennyije éppen van, ha az igaerőből futná. A munkaerő s a fölszerelés szűke az oka annak is, hogy többnyire a learatott gabona tarlójába vetnek, ugyanazt a földet művelik, amíg csak tűrhető termést ad; csak ha már kimerűlőben van, akkor hagyják parlagon, s törnek föl új darabot. Csupán Nagykőrös gyengébb s egyúttal könnyebb műveletű talaján fordul elő, hogy a bevetett földet - akárcsak a szomszédos Kecskeméten - már az első aratás után parlagon hagyják, így szolgál két esztendeig (ha ugyan csupa kóró nem terem rajta) kaszáló vagy legelő céljára, s csak a negyedik évben szántják fel ismét. Itt tehát már szabályozottabb mederbe terelődött a művelés, de a művelési ágak még keverednek egymással; legelőváltó rendszerről csak