18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

hogy az ott tartózkodó jószágnak kiegészítő, hizlalásra szolgáló téli táplálékot biztosítson. De nemcsak a kaszálót oltalmazó „kert" volt, hanem - a kezes jószág számára rendelt belső akolkerttel párhuzamosan - a félszilaj marha teleltetésére szolgáló külső akolkert vagy szálláskert is egyszersmind. A termelő funkción kívül a mezei kert folytalólag a termés felhalmozásának és megőrzésének, a jószágteleltetésnek s a talajerő-visszapótlásnak feladatát is ellátta. Ami tavasztól őszig növény (kasza alá szánt fű) termesztésére s egyben - rendszerint külön körülárkolt részében - (széna-) rakodóul szolgált, télen a jószág egybetartására rendelt, a szénázó ember földbe vájt putrijával s kúttal, de legalább vízgyűjtő kopolyával kiegészített kezdetleges akollá válik. Azaz termőhely is, teleltető pásztorszállás is, sajátos együttesben, időben váltakozva. Amikor számottevő hó nincsen, s a környéken talál legelni valót a jószág, őrzője még ki-kihajtja az akolból. A félszilaj pásztor szállása azonban lassanként teljesen helyhez kötődik, végleges pásztortanyává alakul, amint az akol tüzelős óllal gyarapodik, tehát a mezei akolkert ólaskertté lép elő. Ezzel új állomásához érkezik az intenziválódás folyamata, melynek kezdő lépcsőjét a szénatermelés s a félszilaj tartásmód, nemkülönben növénytermesztés és állattenyésztés között ilyen módon - tápláléknyújtás és trágyázás révén - létrejött szoros kapcsolat, kölcsönös egymásrautaltság alkotta. A férfimunka elkülönülése még változatlanul fennáll, de annak szabad ég alatt végzése s a nomád helyváltoztatás immár korlátok közé szorul. Területünkön a mezei kertek rendszere a XVIII. század elején Nagykőrösön (1) és Cegléden (4) mutatható ki, abban a két mezővárosban, melyek a török idők viharaiban Kecskeméttel együtt a Duna-Tisza közi magyar nép legfőbb egybegyűjtői s megtartói voltak. Fennállásuk a sok fenyegető veszedelem közepett is megszakítatlan maradt; ha az egyiknek: Ceglédnek lakói arra kényszerültek is az 1680-as években, hogy otthagyják otthonukat, a folytonosságban mégsem állt be törés, mivel a másikba: Nagykőrösre költözve vészelték át a nehéz időket. Évszázadokra visszanyúló hagyományok megőrzésére s folytatására nyílt módjuk ilyenformán. A változott körülményekhez alkalmazva, nyilván a mezei kertek rendszerében kikristályosodott határhasználatuk is számos ősi elemből táplálkozott. Ha a török uralom alatt élő falvak népe, nem érezvén egykori földesurai hatalmát maga fölött, általában véve önállóbban s kötetlenebbül rendezhette be életét, fokozott mértékben állt ez a Duna-Tisza közi nevezetes „három városra" nézve, melyek ketteje Nagykőrös és Cegléd volt. Mint szultáni 'hász'-birtokok magas fokú önkormányzattal rendelkeztek, az elpusztult környékre széles sugárral kiterjedő hatókörben. S a maguk lábán megállás hagyományát, mint kiváltságos mezővárosok, javarészt a török utáni időbe is át tudták menteni. Jobbágy-életforma, személyes alávetettség idegen volt és maradt tőlük; terheiket egyetemlegesen vállalták, egybefogódzó közösségként állván szemben földesuraikkal (ami különösen a szélesebb alapokon álló, népesebb Nagykőrösön járt eredménnyel, mivel ott több nemes család között oszlott meg a földesúri hatalom). Ez a kifelé szorosra zárt egység befelé a terhek saját hatáskörben való felosztásával, széles körű önigazgatással, az élet s annak fő részét kitevő gazdálkodás sokoldalúi, önálló szabályozásávaljárt együtt. S amint, a hagyományokon továbbépítve, szabadságra és önállóságra való törekvés jellemezte e parasztvárosok kifelé megnyilatkozó magatartását és belső