18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

nyei. Ezért idővel egy-egy gazda külön káposztás-, kukoricáskertet, dinnyeföldet stb. is fog fel magának; s ha szőlőt telepít, ennek kerítése mögött a ház mellől hiányzó gyümölcsöskert (sőt nemritkán részben a veteményeskert) is pótlásra talál. A faluhatár beosztása és használata ezek szerint a következő képet mutatja. A középponti mag (a belsőség) két részből áll: a házak csomójából s körülötte az akolkert-övezetből. Ami ezen túl terül el (a külsőség), eredetileg alapjában véve egyetlen legelő, belül a kezes, kívül a szilaj jószág számára. A kettőt azonban hovatovább elválasztják egymástól a kialakuló különféle kertek és a szőlő, továbbá az a terület, melyen egy-egy darabot szántóföldnek fognak fel, ahol tehát gabonavetések s legelőül vagy kaszálóul szolgáló parlagok váltakoznak. Mikor azután a szántásvetésre használt földdarabok egymás közelébe csoportosulnak, a határ belülről kifelé haladva a művelési ágak következő egymásutánját mutatja. (Övezeteknek is mondhatók, amennyire ilyeneknek többé-kevésbé szabályos kialakulását a természeti adottságok, folyók mentében különösen az ártér határai engedik.) Az ólaskertekhez a belső legelő csatlakozik; nyomásnak is nevezik, mert a rajta legelő jószág, akárcsak az ugaron maradt szántóföldet, folytonosan töri, tapossa, tömöríti. Ez a kisebb terjedelmű belső legelő adja a kezes jószág fő táplálékát. Egy részét elkülönítik, fenntartják a legfontosabb rész: a járómarha, elsősorban a szárazmalmot hajtó lovak s az igásökrök számára (ökörtilos), hogy a nagy dologidőben már ne csupán lelegelt, letaposott terület jusson nekik. A belső legelő után egy-egy darabon a körülkerített kenderföld, káposztás-, kukoricás- stb. kertek és a szőlő következnek. Majd az eke alá fogott földek és esetleg erre alkalmas helyen a rét; az előbbiek parlagon heverő állapotban legelő s esetleg kaszáló gyanánt, az utóbbi kaszálás után legelőül szolgál. Mindezen túl terűi el a külső legelő, a szilaj jószág birodalma: a faluhatár külső részének s a csatlakozó pusztáknak szárazabb füves területei és nedves rétségei, rajtuk a rideg pásztorok mozdítható téli szállásaival. Szembetűnő tehát a különbség a török uralomtól megmenekült országrész szűkebb határú földművelő falvaihoz képest. Ott a gazdasági udvar s a veteményesés gyümölcsöskert a lakóházzal egybefüggő belsőséget alkot, mely egyúttal az egyes jobbágy egész birtokának s gazdaságának törzse; a kertek után rendszerint mindjárt a szántóföld következik; ennek jelentőségét mutatja, hogy helye véglegesen ki van hasítva, és rajta az ugartartó ekés művelés az állandó, a legeltetés az időleges; állandó legelő csak egy van, viszont megnő a kaszáló szerepe; szántó- és rétjárandóság a belsőségnek tartozéka, azzal együtt alkotja a jobbágytelket. Emitt pedig nincsen beltelek, melynek a határbeli illetőség függvénye lenne, a jobbágytelek fogalma is ismeretlen; a lakóház elválik a kezes tartás céljára létesült, de mindinkább összetett gazdasági udvar szerepét betöltő őlaskerttől; a messze nyúló, pusztákkal kiegészülő határban külön belső legelő van az intenzívebb és külön külső a szilaj állattartás céljára; a kettő között meglehetősen differenciált külön kertek találhatók, továbbá az a határrész, melyen a szántóföldi művelés, parlagoló formában, csak lassanként kötődik egy helyhez s nyer végleges polgárjogot. A különbségek azonban ennél is mélyebbre hatnak, el egészen a családszervezet, az üzemstruktúra, az egész paraszti életrend elütő jellegéig. A kertes település kettéosztottságának, a lakó és a termelő funkció térbeli elkülönülésének a család- és munkaszervezet megosztott szerepköre felel meg. A paraszti háztartás és gazdaság rendszerint nagycsaládra épül, jobbára két nemzedék erejéig, módosab-