18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében
baknál cselédekkel is kiegészül. A lakóház az öregek, nők, gyermekek tartózkodási helye, az ólaskert a munkaképes férfiaké. A fehérnép csak a különféle kertek művelésében vesz részt, a többi, künn a mezőn s a jószág körül, mind a férfiak dolga. E munka fő jellegzetességei közé tartozik a nagy mozgékonyság: hogy csak lassanként kötődik szilárdan egy helyhez, másrészt hogy kevés kivétellel valamennyi műveletét a szabad ég alatt végzik. Fokozott mértékben áll e kettős sajátosság az ólaskertekhez kötődő paraszti életformát kiegészítő, kötetlenebb rideg pásztori életformára. A külső legelőn folyó szilaj állattartásban végletes teljességgel valósul meg a férfimunka elkülönülése, szabad ég alatt végzése s a folytonos helyváltoztatás. Még ami embernek, állatnak a legnagyobb szükség idején a legminimálisabb védelmet hivatott nyújtani: pásztorszállás és jószágenyhely is ide-oda vándorol a határban, illetőleg a pusztákon. Mind e sajátosságok a hajdani nomád múltba mutatnak vissza. Aligha kétséges, hogy az ősibb hagyományt a szilaj pásztor életformája őrzi. Az akolkertre épülő paraszti berendezkedés már bizonyos intenzív irányú fejlődés eredménye; s hogy ilyen megosztott formában kristályosodott ki, abban része lehet az egykori pásztortársadalom jellegzetes kettős településmódjának. (Az utóbbi hagyományának továbbélését mutatja, hogy a XVIII. század rideg pásztora is lehetőleg víz mellé, nedves rétségbe, nádas közelébe hajtotta jószágát téli legelőre.) Igaz, a lakás és a termelés céljára szolgáló építmények térbeli elkülönítése nem kizárólagos magyar specialitás: a lakótelepülésen kívül elhelyezett jószágtartó hely és rakodó másutt is előfordult Európában, kivált annak keleti felében. 19 Legkövetkezetesebben végigvitt formájában s legtömegesebben azonban, továbbá rideg pásztorkodással a fenti sajátos módon egybekötve a magyar Alföldön volt található. Ebben nyilván része volt a török uralommal járő pusztulásnak: a termelőerők sorvasztása révén ez segíthette a nomád hagyományt XVI-XVII. századi s tovább a XVIII. század eleji kiteljesedéséhez. De hogy volt ilyen hagyomány ezen a tájon, melynek maradványa a pusztulás nyomában továbbterjedhetett, s mintegy új életre kelhetett, s hogy e hagyomány elsősorban a magyarsághoz fűződött: az ideiglenes pásztortelepülésnek a szomszéd népek körében is terminus technicusként szolgáló szállás neve is mutatja. De van egy másik körülmény is, mely ugyancsak erre vall. A határbeosztásnak és -használatnak most ismertetett, állattartásra épülő alaptípusa két konkrét megjelenési formában figyelhető meg az Alföld északnyugati részén a XVIII. század elején. A töröknek nem hódolt falvak szoros közösségi berendezkedésével ellentétben mindkettőnek fontos jellemző vonása, hogy bennük - a rendelkezésre álló föld bőségével összefüggésben - nagyobb vagy kisebb mértékben egyéni birtoklás és kötetlen gazdálkodás érvényesült. Az egyik forma az úgynevezett mezei kertekhez, a másik a parlagoló földműveléshez kapcsolódik. Az előbbi esetében a hagyomány folytonosságát a település megszakítatlan élete tanúsítja. l/a. Mezei kertek-tanyák. Annak a nagy keresletnek a nyomán, mely nyugati országokban különösen a XV. századtól fogva a magyar hízott ökör iránt megnyilH, Erre Hofer T. mutatott rá: Csűrök és istállók, i. m. 417-21. és Eine eigenartige ung. Siedlungsform, i. m. 102-7. 1. ai Erre a kapcsolódásra az eddigi kutatás nem figyelt föl eléggé.
