18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről

melyek a magukban álló egyes adatok s az átfogó feldolgozás között tátongó szakadékot áthidalják. S erre elsősorban olyan munkák lehettek alkalmasak, melyek szórványos, kiragadott adatok helyett rendszeresen gyűjtött, a természetes összetartozás fonalán egybekapcsolódó forrásanyagra épülvén, ennek megfelelően valódi, belső életösszefüggésében jeleníthették meg agrármúltunk egy-egy kerek darabját. Olyan részlettanulmányokra volt szükség, melyek szerves egységet tükröző tárgyuknál fogva nem atomokra szertehullott s így az egybefogó szándék szorításából ki-kibújó, hanem eredeti kötőanyagába ágyazott adategyüttes szilárdan összefogódzó fundamentumára alapozódhattak. Amíg ez hiányzott, nemcsak Acsády nem adhatott teljes értékű összefoglalást: átfogó szintézisnek általában nem jött még el az ideje. Milyen jellegű részlettanulmányok jöhettek itt leginkább számításba? Acsády, láttuk, egy-egy termelési ág, egy-egy vidék, egy-egy uradalom agrártörténeti feldolgozását hiányolta. Valóban, ami az elsőt illeti, itt általában csak agrárszakembereink egy-egy kisebb jelentőségű próbálkozására lehetett hivatkozni. Ha a másodikon: a vidéken vármegyét értünk, errefelé már elindultak az első felfedezők, anélkül azonban, hogy az agrárfejlődés feltárását elsőrendíí feladatnak tekintették volna. S egyébként is joggal vetődik fel a kérdés: nem a politikai s a jogi nézőpont bizonyos fokú továbbéléséről van-e szó, ha agrármúltunk jelenségeit a megye közigazgatási keretébe tagolva szemléljük? Nyilvánvaló: a vármegye csak akkor számíthat valamennyire vidéknek a gazdasági táj értelmében, ha szélei természetes határokkal esnek egybe - ami ha adva volt is a fejlődés kezdő fokán, a továbbiakban rendszerint megváltozott, s a gazdasági tájak alakulásába azután az árutermelés nyúlt bele formáló kézzel. Sokkal inkább megmutatkozott a vármegye területalakító szerepe társadalmi vonatkozásban: a birtokviszonyok, a jobbágyság terhei tekintetében. Az Acsády említette harmadik műfaj: az uradalomtörténet a kutatófeldolgozó munka szempontjából teljesen fehér folt volt még, holott az agrártörténelem számára az előbbi kettőnél sokkal inkább szerves egységnek kínálkozott. Szemben a termelési ágaknak szükségképp magukban álló adatokra épülő rekonstrukciójával, már a vármegye keretében folyó vizsgálódás is egybefogott s öszsze is függő forrásanyagra támaszkodhatott; még inkább adva volt a kiitfők zárt, szerves egysége az uradalomtörténet esetében. S itt nemcsak a termelési viszonyok dolgában lehetett a megyeinél sokkalta nagyobb egyöntetűségről beszélni: természetes egységükben tárultak elő a termelőerők is, kivált a földesúri gazdaság szempontjából. A kialakulás, a századforduló ideje után elsősorban ezért jelent újabb fordulópontot agrártörténet-írásunk történetében a „Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez" sorozatának megindulása. Acsády jobbágyságtörténetének megjelenését követő negyedszázados csend tört meg ezzel; a csaknem teljes pangás időszakát másfél évtizedes szorgos részletkutatás váltotta fel. Többek között nyolc nagy uradalom s amellett egy cívisváros gazdálkodásának feldolgozása lett Domanovszky Sándor szervező és irányító munkájának gyümölcse. Amint a szerkesztőnek az első füzethez írt előszavából kitetszik, a vállalkozás célja volt: visszamenni az egyes gazdaságok életéig, megállapítani az ország különböző részeiben s a különböző korokban a gazdasági üzem berendezését, a művelési formákat, a termés-