18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
la, s az agrárélet, a nép polgárosító munkája a történetírás méltó tárgyává, ábrázolásuk nemzeti feladattá lép elő. S miközben a feudális maradványokkal átitatott polgári társadalom belső ellentmondásai a szegénység elkeseredését tükröző „agrárszociális" mozgalmakban törnek elő, Márki és Acsády a paraszti osztályharc főbb küzdelmeit a szabadságért vívott harccal kapcsolja össze, s kegyetlen elfojtásukat az egyes osztályokat egybefonó nemzeti munkaszervezet megbontásának bélyegzi. Túlzás lenne természetesen azt hinni, hogy e megnyilatkozásokban már az egész történeti közvéleményt átható szemléleti változás tükröződik. Hogy a fontosság ismételt hangsúlyozása látszott szükségesnek, épp arra mutat: elsősorban igénybejelentésről volt szó itt, agrártörténet-írásunknak még küzdenie kellett létjogosultsága elismertetéséért. Nem volt oly egyszerű dolog kültelki zsellérsorból a bevett történeti diszciplínákéhoz hasonló polgárjog birtokába jutni, noha az agrártörténelemjelentőségének kiemelése nem talált nyílt visszautasításra; a Gazdaságtörténelmi Szemle mind a gazdatársadalom, mind a történészek részéről komoly érdeklődéstől kísérve indult útjára. Az elvi alátámasztás mindenesetre alkalmas volt arra, hogy a bontakozó agrártörténelemnek belső tartást, saját lábra állító biztonságot kölcsönözzön. Annál nagyobb szükség volt ez öntudattal eltöltő kiállásra, mert kész s a közvéleményt meggyőző eredmények alig álltak még a hangsúlyos igénybejelentés mögött. Ami a szorosan vett mezőgazdaság-történetet illeti, Wenzel összefoglaláskísérlete inkább a gyengeségről árulkodott. Tagányi földközösség-tanulmánya viszont egyszeriben oly mélyre hatolt agrármúllunk őstelevényébe, hogy oda mezőgazdaság-történetünk többi művelője is alig tudta követni, s annál kevésbé talált visszhangra a történetkedvelők szélesebb táborában. Már műfajuknál fogva nagyobb érdeklődésre tarthattak számot a kiemelkedőbb parasztságtörténeti feldolgozások: Márki és Acsády munkái, bár a termelőerők oldaláról való megalapozás mindkettőjüknél igen hiányos maradt. Egészben véve is el lehet mondani, hogy a mezei munka és eredményei, noha fontosságuk méltatására bőven sor került, részlettanulmányokban is kevés feldolgozóra találtak, a társadalomtörténeti kutatások köre pedig alig terjedt túl parasztfelkelések lefolyásának, a jobbágyadózásnak s birtokviszonyok alakulásának tisztázásán. Agrártörténet-írásunk kezdeti nekilendülésének mérlege tehát nem mindenben megnyugtató: az egy-két nagyobb lélegzetű, átfogó feldolgozás csak kevés és korlátozott körű részlettanulmányra tudott ráépülni. A leszűrődött eredmény különösen akkor látszik szerénynek, ha meggondoljuk: milyen roppant forrásanyagot tárt fel a pozitivista adatgyűjtő buzgalom; tulajdonképp erre esik a századforduló agrártörténeti munkásságának súlypontja. Nemcsak a közrebocsátott mennyiség imponáló: részben minőségi többletről is van szó, újfajta, sajátos típusba tartozó adatokról. Komoly lépést jelentett előre, hogy a kutatás - a politikai és a jogtörténelem hagyományos forráscsoportjain túlhaladva - hozzálátott az agrártörténelem speciális kútfőinek felderítéséhez és közzétételéhez. Acsádyé az érdem, hogy egyes forrástípusok fontosságára felhívta a figyelmet, s Tagányié, hogy roppant anyagismeret birtokában nemcsak tárgyi öszszeállításokat adott róluk: napvilágra jövetelük útját is behatóan egyengette a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle hasábjain. Mégis azt kell mondani, hogy ezen az újszerű, értékes kútfőanyagon akkor is, azóta is viszonylag kevéssé kapott az agrár-
