18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről

sük, noha az „Agrártörténet"-hez csatolt könyvészeti összeállítás döntően erre vonatkozik.*'

2 Holott épp ilyen vonatkozásban tekint az olvaső várakozással Acsády összefoglalásai elé azok után, hogy történetírásunkat e részben elmarasztalta, hogy az agrártörténet speciális forrásaira felhívta a figyelmet, azokat részben hasznosította, s a mezőgazdaság történetének fontosságát kiemelte. „A magyar köznép - rótta fel -, a parasztság, földművelésünk, nemzeti vagyonosságunk legnyomatékosabb tényezője éppen nem dicsekedhetik azzal, hogy sorsa iránt a történetírás akár a múltban, akár a jelenben valami túlságos érdeklődést tanúsított volna." Márki Dózsa-könyve egyáltalán nem kutatja a nagy parasztháború okait, melyek csupán a földművelés akkori állapotában, a nép anyagi-szellemi helyzetében találhatók meg. Wenzel mezőgazdaságtörténete meg sem közelíti célját, ellenkezőleg: arra tanít: hogyan nem szabad eljárnunk. A legfontosabb kútfőket nem értékesíti, legfeljebb általános fejtegetéseket közöl, egyébként csak jogi momentumok ragadják meg figyelmét. A munkás népelemekről mit sem ír, a mezőgazdaság gyakorlati vonatkozásairól fogalma sincs, s így a felhasznált adatokból sem tud kihozni semmit, történeti fejlődés helyett össze nem függő adatok halmazát adja. Efféle könyvek több kárt tesznek, mint hasznot, mert csak hátráltatják az igazi, alapos munka megkezdését. Kellő mezőgazdasági szakismeret és érzék híján nincs egyetlen termelési ág, egyetlen vidék vagy uradalom gazdasági élete feldolgozva; először ez előmunkálatokat kell évtizedek jól megosztott munkájával elvégezni, hogy mezőgazdaságunk történelme végre megírható legyen. Akkor nyerhetünk majd fogalmat „arról a nagyszerű polgárosító munkáról, melyet a magyarság elsősorban a mezőgazdaság által a hazában végzett". Nagyszerű tárgy ez, dicsőséges és tanulságos egyszersmind, a föld szeretetének legtisztább kútfeje. Az emberekkel, idegen népekkel tán nem is volt oly nehéz a küzdelem, mint a zord elemekkel, a természettel. S e kultúrmunka nemcsak a tájat formálta engedelmessé: visszahatott magára a magyarságra is, nomád vándoréletből az eke szarva mellé, a polgárosodás útjára vezette. Mezőgazdaságunk történetének megírása tehát valóban nemzeti feladat: történetírásunknak gazdagabb tartalmat ad, nemzetünkre új fényt áraszt. „A mezőgazdaság története a magyarság ezeréves polgárosító munkájának ragyogó története, ... a magyar állam egyik legfényesebb polgárosító művéről ad számot, s ezzel megdönthetetlenül igazolja további létjogát".

1)3 Acsády, erős túlzással bár, felrótta, hogy az ő idejéig még a művelődéstörténelem is csak az iskoláztatás és az irodalom történetéből állt. A maga részéről viszont, mint a fentebb említett megfogalmazás mutatja, az ellenkező irányba lendült: a „szellemi munka" jelenségeit is hajlandó volt a gazdaságtörténelem feladatkörébe vonni; ez ugyanis szerinte „a nemzeti élet minden tényezőjére, a nemzeti munka minden ágára, az állami, társadalmi, anyagi és szellemi haladás vagy hanyatlás minden mozzanatára kiterjed". E szinte parttalan meghatározás mögött (ha egyáltalán meghatározásról lehet szó) bizonyos mértékű materialista hatás lappang, melynek nyomai főképp Acsády munkásságának utolsó évtizedében fe'''Közgazdasági Lexikon, I. 714. s köv., 108. s köv. 1. '''NgSz 1888, 18, 809-10. 1. - Uo. 1889, 452-3. 1. - KKSz 1893,1. 14-9, 23-4. 1. MGSz 1895, 155, 157. I.