Vida Gabriella: A miskolci fazekasság a 16-19. században (Officina Musei 8. Miskolc, 1999)

ÖSSZEFOGLALÁS

Miskolcon, Tiszafüreden, Ónodon, valamint Mezőcsáton és Debrecenben maradt fenn ez a díszítési mód. Negatív bizonyítékul álljon itt Eger és Pásztó példája: mindkét városban régészeti leletek bizonyítják a stílus 16-17. századi jelenlétét. Ezekben a városokban a katolikus vallásúak többsége és a római katolikus egyház által támogatott barokk térhódítása miatt a 18. századtól már nincs emlékünk a korábbi díszítőhagyomány fennmaradásáról, s nem véletlen, hogy éppen ezen a vidéken virágzik majd fel a 19. század közepén a hevesi stílus. A 18. század nagy társadalmi változásai természetesen nem hagyták érintetlenül az alföldi mezővárosokat sem: a török uralom utáni és a Rákóczi szabadságharc leverését követő nagy betelepülések miatt a korábban vallási, a domináns társadalmi réteget tekintve egységes összetételű népesség jelentősen átalakult. Borsod megyében is alig volt olyan település, ahová ne költöztettek volna be szlovák vagy ruszin ajkú lakosságot, az északibb megyékben pedig egész falvakat telepítettek be vagy újjá a Felvidék vegyes etnikum által lakott vidékeiről. Több városban elvesztette befolyását a református nemesség (Miskolcon is), a 18. századtól pedig már nemcsak a Nyugat-Európában lendületet kapott kőedény-, porcelán- és keménycserép-gyártás egyre olcsóbb, kereskedelmi úton könnyen beszerezhető termékei konkuráltak az ólommázas fazekasedényekkel, hanem Magyarországon - pl. Pongyelokon - is megjelentek az első kerámia manufaktúrák. A fazekasedények vásárlói így a falusi parasztok és a városi szegénység lettek. Ez a társadalmi átrendeződés és gazdasági változás a 19. század elejéig mindenhol lezárult. Körülbelül ekkor tűntek el a nagyobb mezővárosokból a fehér alapon írókával és sgraffito technikával kontúrozott zöld és vörös növényi díszű edények, megkezdődött a fazekasközpontok díszítő hagyományainak markánsabb elkülönülése egymástól, saját kifejezésmód artikulációja. A Miskolcra vándorló mesterlegények származási helyeiből egyértelműen kiderül, hogy a céhes korszakban egy nagyon határozott északról délre irányuló legényvándorlás mutatható ki. A céh teljes története (1767-1872) során érvényesült ez a tendencia, amelyet követett az északabbról jött legények letelepedése, mesterré válása. A miskolci fazekasságot a 18. századtól nagyon erőteljes északi hatás érte. Román János kutatásaiból tudjuk, hogy a 19. század első felében ugyanaz a folyamat zajlott le Sárospatakon is az Ungvár, Munkács felől érkező fazekasok révén. A céhiratok egyértelműen bizonyítják, hogy ennek a vándorlásnak a legdélibb állomásai Miskolc és Ónod voltak. Idáig vándoroltak a Miskolcon többségben lévő gömöri eredetű fazekaslegények is. Ez a határozott és erős vándorlás mind a két céh fazekas stílusát alapvetően megváltoztatta. Azokban a központokban, ahová elértek - Miskolc és Ónod vonaláig -, eltűnt a sgraffito technika, de az íróka használata is, helyette az ecsetes díszítést alkalmazták. Nem festettek többé zöld alapszínt, eluralkodott a mangánszuperoxidos fekete-sötétbarna alapozás. Új színek jelentek meg, pl. a kék. Új motívumokat festettek az edényekre: nagyszirmú oldalnézetű rózsát, 3-3 ecsetes sziromból álló fürtöt, általában nagy felületű virágot. Megindult a virágtövek, koszorúk szétesése elemeikre: 1-2 elem szabályos ismétlődésére bomlottak a virágbokrok, egyre csökkent az elemek száma és azok egyre nagyobb felületűek lettek. Egy-egy motívumot szimmetrikus megosztásban 2, esetleg 3 színűre festettek. A 19. század második felének miskolci fazekas termékei jórészt megkülönböztethetetlenek a gömöriekétől, de erős a Sárospatak felől érkező stílushatás is. A két északi irányzat között a közös szerkesztési elvek és a színhasználat révén nagy a hasonlóság. A miskolci fazekascéh a megalakulásától 1872-ig provinciális, kis létszámú, alacsony fejlettségi szintű szervezet volt. Kezdetektől nem tudták megakadályozni a városban a kontárok tevékenységét és mindig voltak landmajszterek. 1820 után feltűnően