Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
MÉHÉSZKEDÉS
akik gyakorlottabb társaikat kérik meg rá. Nyári munkaidőben, amikor a férfiak a mezőn dolgoznak s az asszonyok vigyáznak otthon a méhekre, rajzáshoz haza kell hívni a méhészt. Az erdőháti méhészek tapasztalata szerint azon a napon, amikor befogják a méheket, a méhlakás tetejébe már egy tenyérnyi lépet építenek. Ezt még aznap telehordják és petét is rak bele az anya. Ez azonban csak az első raj esetében van így, a többi rajjal kirepülő fiatal anyák csak két-három nap múlva kezdik meg a petélést. A peték rakása nagyon fontos a dolgozóméhek utánpótlása szempontjából. Az új méhcsalád másnap már betájol, de még csak a közelbe repül ki és egy pár perces repülés után visszatér a kasba. Ha kaptárba teszik a rajt, akkor szoktak nekik mézes keretet is betenni. A lép készítése azt tartják - igen nehéz feladata a méheknek. Úgy mondják, hogy egy kiló lép előállításához tíz kiló méz és egy kiló virágpor szükséges. A méhészkedés egyik legfontosabb munkaeszköze a föstölő vagy a méhészpipa. A füstölés a méhészkedés majd minden munkájánál szükséges. Füsttel kábítják el a méheket s tudnak hozzáférni a lépekhez, kasokhoz. A füstölés régebbi formája a közönséges pipával és dohánnyal való füstölés. Ebben az esetben a méhész szájából fújja a méhekre a füstöt. Újabban alkalmazzák a méhészpipát is. A pipa azért célszerű, mert a méhész kezét nem vonja el a munkától. Fémlemezből készült füstölő használata is szokásos újabban (17. kép). Aföstölőben reves (korhadt) fát, taplót, málécsutkát is égetnek s a bőrrel bevont fújtatóval táplálják az égést és fújják ki a füstöt. A méz, illetve a lépek elvételének egyetlen módja a kasos és köpűs méhészkedés esetében a leföjtás. A méheket leginkább ősszel szokták lefojtani. Az újabban szokásban jött kidobolás nem megfelelő a kizárólag kasokkal és köpűkkel dolgozó méhészek esetében. Az üres kasba átdobolt méhek - élelem hiányában - hamar elpusztulnak. Az átdobolás csak azok számára jelentős, akik a kidobolt méhet kaptárba tudják tenni. Ebben az esetben a méhcsaládot olyan kaptárba teszik át, amelyikbe a család téli szükségletének megfelelő mézmennyiséget már előre belehelyezik. A méhek lefojtása a méznyerés ősi formája, régebben a mézhez csak a méhek lefojtásával jutottak hozzá. A lefojtás a szatmári méhészeknél még napjainkban is szokásban van, s a következőképpen történik: A földbe egy ásónyomnyi gödröcskét ásnak. A gödör oldalába vagy aljára kis fadarabot szúrnak, melynek a földből kiálló végét kissé bemetszik. A bemetszett fa két ága közé erősítik a kanócot (Panyola) vagy más néven büdöskűvirágot (Erdőhát). Nagyhódoson a kénes rongydarabot egy kis edénybe teszik s fölé fémszitát állítanak, hogy a lehulló méhek le ne fojtsák az égő kanócot. A büdöskűvirágot a méhészek maguk készítik, felolvasztott kénbe rongydarabok belenyomkodásával. Újabban vásárolnak boltokban is kénrudakat. A kénes rongy meggyújtása után a kiásott gödör fölé állítják a lefojtásva kerülő Áramokat vagy köpűket s az alját körülrakják földdel (18. kép). A keletkezett gáz pár perc alatt elpusztítja a méheket. Kishódoson a letapasztott kasokat a méheseken is le szokták fojtani a röplyukon át bedugott kanóccal. A mezőségi Mezőköbölkúton is a méznyerés egyetlen módja a megölés, a kénnel való lefojtás. 73 A méznyerés másik formája az utóbbi két évtizedben a kaptáros méhészkedéssel szokásba jött kidobolás. A kidobolt méh csak az olyan méhésznek értékes, aki a méheket kaptárba teszi át - mint fentebb már utaltam rá. A méhek kidobolását a lefojtás helyett legtöbb esetben ősszel végzik. A kidobolandó kast kisszék lábai közé állítják s egy üres kast helyeznek rá. A két kas érintkezését kendővel kötik körbe úgy, hogy a röplyukakat iíj. KÓS K., i. m. 163.
