Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

erdők makkja, jobbára juhokat és szarvasmarhákat etettek, takarmányozták makkal (SZABADFALVI 1963). Erdők adták a már említett lomtakarmányokat is. c) Bizonyos szántóföldek, itt is elsősorban a kapás takarmánynövények „tarlói" is szolgáltattak állatoknak téli legelőt nagyon sok helyütt. Ide számíthatók azok a gabonatarlók is, amelyeket ősszel nem törtek fel; de teleltettek állatokat - jobbára juhokat és szarvasmarhákat - le nem vágott kukoricaföldeken, még inkább betakarított cukorrépaés káposztaföldeken, ahol a betakarítás után sok hulladék marad. A Sajó völgye és a Hajdúhadház környéki káposztaföldekre rendszerint juhokat hajtottak késő ősszel, téli legeltetésre. Mint láthatjuk, az állatállomány téli legeltetésének, ilyenfajta takarmányozásának egész tárháza sorakoztatható elő. Az adatokból ennek egy ökonomikus felépített rendszere rajzolódik ki, melyet minden túlzás nélkül tekinthetünk önálló kategóriának, extenzív teleltetési rendszernek, extenzív teleltetési módnak. És teljesen megalapozott annak a tételnek a megfogalmazása is, hogy történelmünk nagyobb hányadában ez jellemezte a magyar állattartást és általában a magyar gazdálkodást. És semmi okunk nincsen annak feltételezésére, hogy az egész rendszer csupán újólag, csak a nagyarányú szarvasmarhatartással, a 15-16. századdal kezdődött el, vagy újult fel. Itt kell szólnom PALÁDI-KOVÁCS Attilának a magyar rét, helyesebben a takarmánygazdálkodás terén végzett kutatásairól. Hatalmas anyag birtokában tekintette át a természetes rétekről gyűjtött széna készítésének történeti fejlődését, történeti rétegeit, az eszközkészlet és eljárások alakulását a levágástól a tárolásig, s annak építményeit stb. Meggyőzően bizonyította, hogy a réti szénagyűjtés a honfoglalás előttől folyamatosan biztosított takarmányt az állatállománynak. Annak mennyiségi mutatóira a különböző történeti korokban azonban nem tudott választ adni. Könyve összefoglalásában is így fogalmazott (PALÁDI-KOVÁCS 1979: 470): „Szélesebben értelmezve feladatunkat, eredetileg a takarmánybázis és az állatteleltetés összefüggéseivel, az istállózó állattartás történeti alakulásának főbb tendenciáival akartuk lezárni. Látni kellett azonban, hogy ezek a kérdések külön tanulmányt igényelnek és érdemelnek." Leegyszerűsítve a kérdést nem állíthatta azt, hogy az állatállományt kizárólag csak begyűjtött takarmányon és kizárólag istállókban teleltették történelmünk „bármely" szakaszában. 1993-ban jelent meg PALÁDI-KOVÁCS Attila másik igen jelentős könyve A magyarországi állattartó kultúra korszakai címmel. Itt is hadat üzent azon felfogásomnak, hogy a 18-19. századi állattenyésztésben megmutatkozó extenzív sajátosságok nem mutathatnak kontinuitást a honfoglalás korának állattenyésztési technikájával. Azonban ebben a munkában sem tudta azon tételt igazolni, hogy az Árpád-korral, illetve a késő középkorral a magyar állattenyésztés döntően belterjessé vált. Következésképpen magam is egyetérthetek könyve utolsó mondatával (367): „A magyar állattartó gazdaság a becses keleti kulturális örökség birtokában is európaivá vált még az Árpád-korban. Európai vonásai a vizsgált korszakok folyamán egyre erősödtek, a keleti hozadék elemei pedig halványultak." A magyar állattartás történeti fejlődését 1972-ben szinte ugyanígy jellemeztem (161): „Belterjes és külterjes elemek egyaránt jellemzőek a magyar állattenyésztésre a honfoglalás előttől egészen a 20. századig. A két rendszer egymás mellett élt különböző intenzitással. Történetünk korai szakaszában az intenzivitás volt a csekély s az extenzivitás hatalmas arányú. A fejlődés során ez fokozatosan csökkent, de uralkodó voltát egészen a 18-19. századig megőrizte; ekkor kezdett előtérbe lépni a takarmányozás és az istállózás..." Az állattenyésztés intenziválódásához valójában a szántóföldi takarmánytermesztés teremtette meg az igazi alapokat. Másként megfogalmazva, az extenzív tartásformák