Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS
és tenyésztési módok erőteljes csökkenése a szántóföldi takarmánytermesztéssel indult meg, s annak széles körű elterjedésével szűnt meg. A takarmánytermesztés pedig Magyarországon a nyomásos vetéskényszeres gazdálkodás idejében igen nehezen és viszonylag későn honosodott meg. A termesztett takarmánynövények a paraszti gazdaságokba jobbára csak a 18. század végétől kezdenek bejutni, széles körű elterjedésük pedig a jobbágyfelszabadítással, a szabad gazdálkodással, a tagosítással csak a 19. század utolsó harmadától lendült fel (SZABADFALVI 1972: 75-82, 187). A burgonya vetésterülete 1870-ben 360 ezer, 1912-ben pedig már 620 ezer hektár. A kukorica vetésterülete ugyanezen időben háromszorozódott meg. A lóhere és a lucerna tennesztése is az 1870—1880as évektől terebélyesedett ki. Csak utalni szeretnék arra, hogy a kapás takarmánynövények termesztése és takarmányozási hasznosítása a nyugat-európai gazdaságokban is legfeljebb egy századdal korábban vált döntővé (SLICHERT VAN BATH, 1963:256; KULISCFIER, 1958: II. 57; SCRÖDER-LEMBKE, 1964A: 34; KRZYMOWSK1, 1961: 222; SCHEUERMEIER, 1943:1.46.; Vö. még BALOGH 1965). Enyhelyek és építmények Az állattenyésztés belterjességét vagy külterjességét az alkalmazott építmények ugyancsak alapvetően meghatározzák. A továbbiakban vizsgáljuk meg ezeket is. A magyar néprajztudomány az extenzíven tenyésztett állatok esetében számon tartja az ún. természetes enyhelyeket, a természetben feltalálható és az állatok védelmére felhasznált tereptárgyakat is. Említettem már a nádasokat és víz menti dús vegetációjú területeket, illetőleg az erdőket, amelyek nemcsak táplálékot biztosítottak, hanem némi védelmet is. Említenem kell még a bizonyos domborzati lehetőségeket, így pl. a dombokat, sziklafalak enyhét és a barlangokat is (L. SZABADFALVI 1970: 23-35). Ezek mindegyikét vitán felül, a külterjes állattenyésztés körébe sorakoztathatjuk. De fellelhetők egyszerűbb és összetettebb építmények is az extenzív és intenzív állattenyésztés határmezsgyéjén. A következő létesítményeket kell itt számba vennünk: állás, szárnyék, karám, kosár, esztrenga, akol, ól, istálló, hodály. Tézisként már most megemlítem, hogy azokat az építményeket, amelyek nem rendelkeznek állandó tetővel és még inkább állandó falazattal, azokat nem tudom belterjes állattenyésztés teleltető építményének elfogadni. Másként megfogalmazva az extenzív állattartás kategóriájába kell sorolnunk az építmények közül azokat, amelyek csak részbeni védelmet és elsősorban az összetartást szolgálták, az állást, szárnyékot, karámot, kosarat, esztrengát és az aklot. Nem feltétlenül sorakoztathatjuk a belterjes építmények közé a forrásokban az ólnak nevezhető építményt sem. S ami kimeríti a fejlett állattartás követelményét az csupán az istálló és a hodály. Állításom alátámasztásául az egyes építmények áttekintése előtt hadd idézzem Bruno SCHIERt (1966: 317) aki a közép-európai lakóházról írt monográfiájában foglalkozott az istállóval is: „Oeurópában a szilárd építésű istállók ismeretlenek voltak. A nagy- és kisállatokat karámokban (Hürde, Pferch) tartották egész évben mind a szláv, mind a germán népek. A karámok építőanyaga gyakran trágya volt. Egyes germán törzseknél félszerszerü, de még csak fedett építményt (Stelle des Viehs) elsőnek a lex Salica említi. A különböző szláv népek körében nyitott építmények (karám, fal nélküli fészerrel) még a 18-19. században is használatban voltak." Az állás (nyári szállás) az állatok részére készült fal nélküli, gerendákon álló tetőzetek, amelyek alatt nyaranta lovakat vagy szarvasmarhákat állítottak. A nyitott nád falazatokból álló szárnyékok (a Hortobágyon karám) elsősorban a puszták nyári építményei voltak, de meglehetősen sok adat említi nemcsak az Alföldön azok használatát télidőben is. Ezeket pl. a Kiskunságon teleltető szárnyéknak is nevez-
