Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

Hogy hajtsa gazba. De van még tippan a bokorba, Kaparja ki az ebadta. Nem úgy van az gazduram, Ki a juhát nem teleli, Jövő nyáron meg nem feji. A juhnak, ha szénát nem ad, Sok nem éri meg a tavaszt. Hasonló következtetéseket tudunk levonni egy ősinek tartható legeitetőtakarmányozási módról a szükség szavunk elemzése esetében is. És egy egyszerű takarmányozás emlékét őrzi a fák, bokrok leveleinek és fiatal hajtásainak etetése akár a természetben, akár úgy, hogy az ember levágta és hazaszállította azt. Adatok tucatjai igazolnak egy olyan állattartási-pásztorkodási formát, amikor az állatok egészét vagy csak egy részét nem tudták takarmányozni, csupán olyan területekre hajtották azokat, ahol természetes takarmány bázis állt rendelkezésükre. Ezt a téli táplálási, takarmányozási módot joggal sorolhatjuk, soroltuk már korábban is az extenzív takarmányozás és így az extenzív pásztorkodás kategóriájába. Nevezhetjük természetesen legeltető teleltetésnek is, s javasoltam rá a passzív takarmányozás terminust is. Passzív azért, mert már kétségtelenül téli táplálási gondoskodást jelent, de itt már az állatoknak kell összekeresni téli táplálékukat. A téli legelőterületek biztosításánál legtöbbször migrációsjelenségek is előfordultak. A passzív takarmányozás területei is ismertek: a) A rétek, folyók völgye, és vízjárta területek magasra nőtt vegetációjának teleltetési szerepére 1966-ban az adatok tömegével mutattam rá (SZABADFALVI 1966), ezeket itt nem ismétlem. A magasra nőtt növényzetben, főként nádból egyszerű szélvédőket is készítettek, illetőleg sok helyütt részben színnel is ellátott karámokat, pontos terminológiával élve aklokat is emeltek. Sőt azokra az időkre, amikor nagy havazás megakadályozta a legeltetést az ott tavasszal és nyáron összegyűjtött réti szénát etették fel. így jártak el pl. a Duna mentén, a Sárközben (KOVÁCFI 1912), a nyírségi Rétközben (KISS 1961: 70, 179, 351) stb. Tulajdonképpen ide sorakoztatható az ártéri gazdálkodás is. Ez az elhelyezés és takarmányozás azonban nem nyúlik túl az extenzív fogalomkörén, ezt semmiképpen sem sorakoztathatjuk az intenzív, a belterjes állattenyésztés eljárásába. b) Az erdőségek egész év folyamán is nagy szerepet játszottak a különböző állatok legeltetésében, bár szinte a középkor századaitól folyamatosan igyekeztek a jószágokat onnan kiszorítani az erdők rongálása miatt. L. idevonatkozóan TAGÁNYI Károly erdészeti oklevéltárát. BELÉNYESY Márta (1956: 346-348) 14-15. századi adatokat említ juhok és szarvasmarhák erdei teleltetésére. Debrecenben is az ún. apafai és a csereerdő volt a cívisek szarvasmarháinak a rendszeres teleitetőhelye, ahol dombok enyhében, földre szórt rossz szénán és csutkán teleltették át az állatokat (PENYIGEY 1941: 4 skk.; BALOGH 1936: 150). Az erdélyiek jószágainak téli erdei elhelyezését 1843-ban ETÉDI-GEDŐ J. (1843: 1519-1528) is leírta. Az adatok nagyon könnyen tovább folytathatók. Az erdei legeltetés kategóriájába kell sorakoztatnunk a különböző állatfajták makkoltatását. Történelmünk kezdeteitől elsősorban az erdők makktermése biztosította a sertésállomány téli legeltetését, téli takarmányozását, sőt hizlalását is. Ezt több tanulmányomban feldolgoztam, illetőleg a sertéstenyésztés történeti néprajzáról monográfiát is készítettem (1. a bibliográfiát). A sertések mellett más állatok takarmányául is szolgált az