Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS
kon minden hagyományos migráción is alapuló pásztorkodás. Erre a jelenségre a már említett 1970-ben megjelent könyvemben is részletesen rámutattam. 16 A migráció közvetlen kapcsolatban van a takarmánykészítés és takarmánytermesztés mennyiségi és minőségi mutatóival is. A kaszálók szénája - egyrészt - nem minden állatnak nyújt takarmányt, illetőleg a település határában gyűjtött mennyiség nem mindig lehetett elegendő a teljes állatállománynak. A belterjes állattenyésztés teljes takarmánybázisát csak a szálas és kapás takarmánynövények (kukorica, burgonya, tök, takarmányrépa, ill. lóhere, lucerna stb.) széles körű elterjedése teremtette meg. Ez pedig országainkban alig vehető egyszáz esztendősnek. A takarmánynövények teljes nagyságrendű termesztése csak a 19. század utolsó, ill. századunk első két évtizedében alakult ki! Az állatállomány el hajtása más területekre pontosan azért alakult ki, mert helyben nem tudták legeltetni, illetőleg takarmánnyal ellátni azokat. Ezért kell megkülönböztetnünk az ún. passzív takarmányozást az ún. aktív takarmányozástól. 17 Az első forma azt jelenti, hogy oda hajtották az állatokat, ahol azok maguk keresték össze nyári vagy téli táplálékukat. Az ember még nem gyűjtötte össze a teljes vagy az összes állat részére az eleséget. A) A folyók vagy más vízjárta területek mellékén való teleltetésről 1966-ban jelent meg egy nagyobb terjedelmű tanulmányom Nomád teleltetési rendszer az Alföldön címmel. A középkortól levéltári adatok sora, a 18. századtól történeti, gazdasági, statisztikai s más források, majd pedig a 20. századi néprajzi módszerrel feltárt adatok százával sorakoztathatok elő arra, hogy széles körű gyakorlat volt elsősorban a nagyobb mennyiségű állattartó területeken az, hogy a lovakat, szarvasmarhákat vagy juhokat nem településekre, pontosabban portájukra hajtották haza a nyári és őszi legelőkről, hanem külön kialakított téli szállásokra. Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy a víz menti dús vegetációjú terület egyik magaslatán letaposták a magasra nőtt nádat és más növényzetet, oly nagy területen, hogy a nyájak rendesen elférjenek. Megesett, hogy a határvonalnál a nádat falszerűen jól össze is karcolták. A pásztoroknak ugyancsak nádkunyhót készítettek. A terület magasra nőtt vegetációját a hó sem lepte el, így némi táplálékhoz is jutottak. A magasra nőtt növényzet némi védelmet is nyújtott a téli szelek, viharok ellen. Voltak fejlettebb téli szállások is, ahol nem zárt istállók, hanem egyszerűbb építmények is álltak, illetőleg ahol némi kaszált szénát is gyűjtöttek oda. Ilyen volt még századunkban is pl. Debrecen keleti és északi határán elterülő erdőségekben, illetőleg a Duna 18 mentén a Sárközben. A magyar alföldi pásztorkodásnak ezt a sajátosságát 25 éve „nomád jellegűnek" minősítettem. Hozzátettem még azt is, hogy folyamatossága feltételezhetően fennmaradhatott jó ezer esztendőn át, egészen a honfoglalás korától. Szakmánk nagyobb fele inkább arra hajlik, hogy az csupán egy másodlagos folyamatként a középkortól, a pusztázással és a nagyhatárú települések kialakulásával jött csak létre. Ezek a kutatók az extenzivitást és a migrációt mindenképpen összekötik a nagyobb pusztai legelők kialakulásával. Elfeledkeznek arról, hogy az állattenyésztés technikai szintje nem (csak) a település határának nagyságától, sőt inkább a gazdálkodás technikai szintjétől függ. Illetőleg a kasza v. a széna puszta említése - pl. történeti forrásokban - önmagában még nem igazolja a közösség teljes állatállományának folyamatos és általános takarmányozását. 16 SZABADFALVI J., i. m. (1970) 162-177. 17 SZABADFALVI J., i. m. (1970) 58-82. 18 BALOGH I., A jószág teleltetése Debrecen környékén. Debrecen, 1938. Különlenyomat a Déri Múzeum Évkönyvéből.; BALOGH I., i. m. (1961).; KOVÁCH A., Kezdetleges épületek Tolna vármegyében. Néprajzi Értesítő, XIII. Bp., 1912. 207-239.
