Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

takarmányt, istállót és jobbára természetben bért és lakást a juhásznak és családjának. A szerződés végén megfelezték a teljes juhállományt, illetőleg minden évben a tejből és gyapjúból való hasznot is az értékesítéskor megfelezték. 5. Nyaraltatás a településtől távol bérelt legelőn. Azok az állattartók, leginkább juhászok, akiknek nem volt lakóhelyükön elegendő legelőjük, pontosabban földjük után elegendő legelőjoguk, azok viszonylag közel, illetőleg távolabbi települések határában béreltek állományuk létszámának megfelelő legelőterületet.

13 6. A téli migráció legjellegzetesebb módja a sertésmakkoltatás. Ahol nagykiterjedésű tölgy- és bükkerdők találhatók, évszázadokon keresztül fogadtak késő ősszel, tél elején sertésnyájakat. A lehullott makkon „legeltették, illetve hizlalták fel a sertésnyájakat. Az Alföld erdőségei általában nem tudták ellátni a szükségleteket, ezért a szomszédos hegyvidék tölgy- és bükkerdőségeiben béreltek a földesúrtól vagy községtől makkos erdőket. A sertésmakkoltatás, sok területen, egészen a 19. század végéig fennmaradt. Ezt a jelenséget több tanulmányomban részletesen bemutattam.

14 7. Teleltetés folyók völgyében, mocsaras, lápos területek magaslatain: A múlt század közepéig Nagyalföldön szokásban volt a teleltetésnek egy olyan módja, amikor a nyári legelőről nem falujukba, portájukra hajtották haza állataikat, hanem „vizek" mellékére, ahol a magasra nőtt növényzet nyújtott némi takarmányt és bizonyos természetes védelmet az állománynak. Néhol készítettek egyszerű karámokat, féleresszel ellátott aklokat, sőt gyűjtöttek is némi szénát az állatoknak. 8. A Nagyalföld keleti víz menti, dús vegetációs tájaira a 18. századtól jártak románjuhászok teleltetésre.

15 A románok transzhumáló juhtenyésztésének természetesen nem ezek voltak a legfontosabb területei! Mostani előadásomban a szerényre szabott időtartam miatt, a következő jellegzetesebb magyar migrációs jelenségekhez fűzök gondolatokat: A jelenségek teljes körű elemzésére és értékelésére itt nem vállalkozhatom: A) Teleltetés folyóvölgyekben vagy más vízjárta területeken. B) Állatok nyári legeltetése lakóhelyüktől távol. Q Sertésmakkoltatás. Mindhárom jelenség - hasonlóképpen mint a migráció minden formája - valahogyan az ún. extenzív állattenyésztés függvénye, illetőleg nincsen összhangban az adott terület gazdálkodásának két nagy szektora, a földművelés és az állattenyésztés. A lakosság egy része több állatot tart annál, amit télen vagy nyáron képes a településen nyári legelővel, v. takarmánnyal ellátni, valamint istállózni. Következésképpen ugyanezeket elmondhatjuk az eurázsiai és észak-afrikai „vándorpásztorkodások" klasszikus formáira, főként a nomadizmusra, a transzhumanszra, de a havasi pásztorkodásra is. Ebben hát ro13 Említett disszertációmban részletesen foglalkoztam a nyírségi vándorjuhászat formáival: SZABADFALVI J., i. m. (1970). 88-108. 14 SZABADFALVI J., Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén. Műveltség és Hagyomány, X. Debrecen, 1968. 55-84.; SZABADFALVI J., Makkoltatás a Zempléni-hegységben. Ethnographia, LXXIX. Bp., 1968. 62-75.; SZABADFALVI J., Migration und Mastnutzung im östlichen Randgebiet der Grossen Ungarischen Triefebene. Acta Ethnographica, XXI. Bp., 1972. 317-345.; SZABADFALVI J., Zur extensiven Schweinezucht auf der Grossen Ungarischen Tiefebene. Ethnographica et Folkloristica Carpatica, I. Debrecen, 1979. 53-62. 15 GUNDA B., A román pásztorkodás magyar kapcsolata. Nép és Nyelv, I. Kolozsvár, 1941. 313319.; BALOGH I., Adatok a román pásztorok 18. századi alföldi legeltetéséhez. Műveltség és Hagyomány, III. Debrecen, 1961. 213-218.; FÖLDES L., i. m. (1968).; FÖLDES L., A vándorló Erdély. Ethnographia, XCI1I. 1982. 333-389.; BÉRES A., Erdélyi purzsások teleltetése a Hortobágyon. Műveltség és Hagyomány, XV-XVI. Debrecen, 1973-1974. 139-152.