Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

területein is, mindenütt, ahol a növény földrajzi adottságok ezt lehetővé tették. A keletmagyarországihoz hasonló jellegű migrációval egybekötött makkoltatási említ DélDunántúl, elsősorban az Ormánság és Szlavónia között GUNDA Béla

85 és KODOLÁNYI János.

86 A dél-dunántúli sertések szlavóniai makkoltatásának első nyomai egészen a XV. század végéig visszavezethetők, s valószínű, hogy a migrációs folyamat hatására honosodott meg a Dráva és a Száva között az ún. bakonyi sertés. A makkoltatás a magyar sertéstenyésztés hagyományos őszi és téli takarmányozási módja. Alapja a szántóföldi takarmánytermesztés, elsősorban a kukorica és burgonya késői, széles körű meghonosodása.

87 A feudalizmus korának két-, illetőleg háromnyomásos, vetéskényszerrel összekapcsolt gazdasági szisztémája lényegében csak kalászosok termesztését tartotta feladatának. A gabonafélék viszont a sertések téli takarmányozását csak részben szolgálták. A sertésállomány takarmányozásáról tavasszal és nyár elején nem kellett gondoskodni, ekkor a gyeplegelőkön legeltettek. Júliustól szeptemberig viszont a felszabaduló tarlók elhullott terménye és felburjánzó növényzete nyújtott megélhetési lehetőséget. A késő őszi és a téli takarmányozást biztosították makkoltatással. A makkoltatás nemcsak a hizlalást szolgálta, hanem általában a sertések takarmányozását. Azokban a községekben, ahol bőségesen állt makkos erdő rendelkezésre, a malac-, a süldő- és a kocanyájakat is felhajtották makkra. Ott makkoltatták kizárólag a hízókat, ahol kevesebb erdő állt rendelkezésre. Az Alföld keleti területein az extenzív jellegű sertéstenyésztés ki is tenyésztett egy jellegzetes tájfajtát, a szalontai disznó\.

u Kipusztulása a XIX. század második felében a rétek lecsapolásával, az intenzív földművelés és takarmánytermesztés kiterebélyesedésével, valamint a makkoltatás megszűnésével esik egybe. A makkoltató sertéstenyésztés az extenzív állattenyésztés egyik legtipikusabb megnyilvánulási formája. Mindazon fogalmi jegyeket magán viseli, amelyek az extenzivitás kritériumaként tekintetbe jöhetnek. A makkoskondáknak a legritkább esetben építettek még az összetartást szolgáló karámokat is, ólat vagy más fedett istállószerű építményt egyáltalán nem említenek sem a történeti források, s nem tud róla a népi emlékezet sem. A különböző helyekről származó adatok szerint a szálláshely az ún. szabadvacok volt. Az erdei legeltetés során állandó szálláshely nem is létesíthető, mivel nagy területeket kellett a nyájaknak bebarangolniuk. A makkoltató sertéstenyésztés takarmányozási szisztémája is teljes egészében az extenzív rendszernek felel meg. Az állatállomány táplálásáról a gazda vagy a pásztor csak közvetve gondoskodik. Olyan területekre hajt el, ahol az állatállomány saját maga keresi meg táplálékát. Ugyanerre az alapra vezethetők vissza a migrációs jelenségek is. Az extenzív „takarmányozás" más állatfajták esetében is migrációval párosul: közeli vagy távoli legelőkre hajtják el a nyájakat, ahol azok maguk keresik meg táplálékukat. A sertéstartás esetében mind az elmúlt századokban, mind az elmúlt évtizedekben megfigyelhető az, hogy olyan területekről, ahol makktermő erdők nem voltak, illetőleg csak részben biztosíthatták a téli takarmányozást, a településről elhajtották a nyájakat. Ez a tendencia elsősorban az Alföldön és az összefüggő tölgy- és bükkerdőkkel fedett dombés hegyvidékek között alakult ki, de nyomokban megtalálható a Dunántúlon is, ahol pedig makktermő erdőségek sokkal több helyen előfordultak. Az Alföldről egyrészt az 85 GUNDA B., 1938. 37-38. 8fi ifj. KODOLÁNYI J., 1946.; ifj. KODOLÁNYI J., 1960. 36-38. 87 BALASSA I., 1960. 40-68., 429. skk. 88 L. részletesebben: HANKÓ B., 1939. 330. skk.; DORNER B., 1908. 32. skk.; GAÁL L., 1966. 85-86.