Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

radi vagy a debreceni vágóhídra. Ha az uradalomba is hajtottak lábon vissza süldőket, akkor azokat útközben kukoricával etették. A 400 sertéssel négy pásztor ment a községből, a számadó hosszú időn át a román származású Pántya János volt. A többi pásztor, a bojtárok mindig magyarok voltak. A számadó tudott magyarul és románul, ő tartotta a kapcsolatot a makkoltatóhely szomszédságában levő román községek lakosaival. Amikor a sertésekkel megérkeztek, ott fogadtak még hat helyi pásztort is, akik ismerték a területet. Ezek dolga volt a vásárlás és a favágás. Az egyik román állandóan csak a fát vágta, a tanyahelyeken állandóan tüzeltek. A makkos erdőben a pásztorok fából kalyibát készítettek, az előtt állandóan égett a tüz. Itt melegedtek. A pásztorok azonban rendszerint a jószágok mellett, tüz mellett, bundában aludtak. Felszerelésük bot és balta volt. A makkon legelésző, elkóborló sertéseket nehéz volt összeterelni, ezért a fáradságos munka helyett a pásztor megfogott egy disznót, az elvisította magát, s a vészt jelző hangra öszszeszaladt az egész konda. A makkról februárban hazahajtott sertéseket Nagykerekiben még kukoricával is hizlalták tovább. Nagykereki szomszédságában lévő Kiszomlinban az uradalmi sertéseket a belényesi járásba, Dombrovica község határába hajtották. Az út öt napig tartott, közben a jószág legelt. Az éjjeleket mindig falvakban töltötték. A Berettyótól délre, a Körösök vidékén ugyancsak több községben sikerült rábukkanni a makkoltatásra, illetőleg az Erdély peremvidéke felé való hajtásra. Mezőpeterden arra emlékeznek, hogy Belényes és tovább Arad felé jártak el ősszel makkos erdőkbe. Október végén indultak és tavaszig maradtak ott. Körösszakálról egy uradalom 3000^1000 sertést is hajtott fel makkra Belényes környékére. Itt 1200 hold erdőt béreltek. Az emlékezet szerint 60 évig rendszeresen oda jártak, s az utolsó makkoltató év 1902 volt. A sertések őrzésére 18 pásztort fogadtak, akik a jószágokkal már a nyár derekán elindultak (?). Az emlékezet számon tart a makkoltatóhelyen egy betyárlátogatást is. A pásztorok malacpörköltet főztek, a betyárok pedig borról gondoskodtak. Ekkor még az esett jószágnak a fülével számoltak. Más uradalomból Jankafalvára (Érmelléki járás) jártak makkos erdőbe. A pásztorok községbeliek voltak: Erdei József, Nagy Lajos és Nagy Imre. Köröstarjánból egy Tóth nevű, 300 holdas birtokos Varasszótanya erdős területeire hajtotta el 1000 disznóját. Komádiban a községnek is volt makkos erdője, ide járt a közös konda. Távolabbi területekre csak az Eszterházy grófok uradalmi kondái jártak, utoljára 1896-ban. Hogy hova hajtottak már nem emlékeznek, valószínű azonban, hogy a legközelebbi makkosokba, a Béli, a Bihari hegyekbe. Az emlékezet még csak annyit tart számon, hogy novemberben indultak el és februárban érkeztek vissza, s a megszüntetés oka a sok sertés elhullása volt. Magyarhomorogon, egy 1886-ban született idős ember azt mondotta el, hogy a gróf Csáky féle birtokról, bérelt legelőkre Belényes és Tárkány vidékére, októbernovember táján lábon hajtották fel a sertéseket. Úgy hallotta, hogy a pásztorok a szabadban háltak tüzek mellett. A sertéseknek nem volt karámjuk, szabadszálláson voltak éjjel is. A farkasok ellen a számadónál puska is volt. Tavaszig voltak a makkos erdőben a nyájjal, s hazahajtás után még tengerivel tartották tovább. A község határában birtokkal rendelkezők, a Kenézek, Mogyorósok, Telekiek és a Tótik ugyancsak elhajtottak ősszel makkos erdőkbe. Magyarhomorogon úgy tartják, hogy a bükkmakk jobb mint a tölgy termése. 1967 áprilisában jó néhány idősebb embert megkérdeztem Zsadányban, de csak annyit tudtak, hogy a földesurak a község melletti, gyantéi erdőkben makkoltattak. Ezek után találkoztam össze Tar Antal, 93 éves parasztgazdával, aki elmondotta, hogy a múlt század utolsó évtizedében tisztséget viselt a legeltetési bizottságban, s ebben az időben