Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

méhviasszal bekenték, majd ún. pipafazékban, nagyobb cserépfazékban kiégették. így készültek a fehér és vörös pipák, a feketét - a feketekerámiához hasonlóan - redukáltan égették, majd égetés után még füsttel is feketítették. A réz kupakot és a díszeket külön mesteremberek, apiparezezők tették rá. A pipák gyártásával egyidőben alakult ki Debrecenben a pipaerezés is, mint kismesterség. A debreceni fazekasok és pipakészítők többféle formájú, nagyságú és díszítményü pipát készítettek; a különböző típusok meghaladták a harmincat, s ezek mindegyikének külön neve is volt. A legjelentősebb készítményeik a következők: debreceni nagy karimáspipa, makrapipa, égiszrezű pásztorpipa, gyűrűspipa, cigánypipa, nagy juhtérgypipa, nagy magyarpipa, kis magyarpipa stb. A legdíszesebbek az ún. tányéros pipák voltak. A 4. képen a debreceni cseréppipákból mutatunk be néhányat. A már említett egyedi kis díszítőeszközökön csak egyetlen díszítmény volt található. Ezek variálásából hozták létre a pontokból, karikákból és vonalkákból különböző mértanira emlékeztető virágos ornamentálást. Az ún. makrapipák különösen díszítettek voltak, hasonlóképpen mint a debreceni nagy karimáspipák. A hajdúsági ember a pipát többféleképpen „viselte". A cívis, a kereskedő és az iparos hosszú, csutorás pipáját kézben vagy zsebében hordta. A kevésbé jómódúak csutorátlan pipájukat a felső zsebben hordták. A kaszás a derékszíjába tűzte, vagy gatyakorcába dugta, a kapás ember és a csikós a csizmája szárába tartotta. Amikor még a pásztorok magas süvegben jártak, abba tűzték pipájukat, később a szűr ujjába tették. A pipa a hajdúsági szólásokban, közmondásokban és népdalokban is honosságot nyert: Ki vót itt, ki vöt itt? Kinek a pipája maradt itt? Barna fattyú a ' vót itt. Annak a pipája maradt itt. 5. A DEBRECENI CSIKÓBŐRÖS KULACS A jellegzetes csikóbőrös kulacsok, a csikóbőrrel bevont, díszesen ékített facsutorák nagyarányú, kisipari készítésmódja - talán - Debrecenben alakult ki. A fából esztergált lapos kulacsot valószínűleg az oszmántörökök honosították meg népünk körében. Készítői évszázadokon át az ügyes kezű paraszt fúró faragók mellett a városi szíjgyártók és bőrdíszművesek lettek. A debreceniséget két ténnyel támaszthatjuk alá: Debrecen legnagyobb költője, CSOKONAI VITÉZ Mihály már a 18-19. század fordulóján megénekelte a „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz" című versében. Másrészt pedig helyhez köti tárgyunkat az a tény is, hogy a debreceni szíjgyártó mesterek - leginkább megrendelésre - mindig készítették, szinte hozzátartozott mestervizsgájukhoz. Készítése és díszítése, az eszközök és a díszítmények is lényegében azonosak a szíjgyártók által használtakkal. Az első debreceni kulacskészítő specialista a napjainkban is dolgozó népművész, Varga Dezső édesapja, Varga Sándor volt. Eredeti szakmája neki is a szíjgyártóság volt, de az első világháborútól, 1916-tól fokozatosan a csikóbőrös kulacsok készítésére specializálta magát. Varga Sándor mintegy 30 évig foglalkozott kulacsok nagy tömegű gyártásával. Maga esztergálta a fa kulacsot, s a bőrgyárakból félig kikészített bőrt vásárolt, maga készítette a bevonást és a díszítést is. A többi debreceni szíjgyártó is készített esetenként csikóbőrös kulacsokat. Tóthfalussy Géza különösen az utóbbi másfél évtizedben rendszeresebben készít.