Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

Varga Dezső, aki munkásságával elnyerte a „népművészet mestere" megtisztelő címet mondotta el, hogy a két világháború között is minden nagy országos kiállításon és vásáron részt vettek, de sohasem találkoztak kulacskészítővel. Ez jellemző volt még a felszabadulás után is kb. egy évtizedig. A kereslet miatt a népművészeti szövetkezet ma már kb. 80 kulacskészítőt foglalkoztat, ezek zöme Budapesten dolgozik. A csutorát, a fakulacsot vagy maguk esztergálták, vagy esztergályos mesteremberrel készíttették el (napjainkban már a szövetkezettől kapják). Varga Sándor még lábbal hajtható esztergával maga készítette. Alapanyagnak csak tömör szövésű fa, pl. dió a legalkalmasabb, de igen sokat készítettek gőzölt bükkfából is. A fa kulacs két, nagy, kerekded oldalát bevonták csikóbőrrel; a keskenyebb oldalánál a két bőrdarabot fonallal összehúzzák, vigyáznak arra, hogy jó feszes legyen. Ezt azután a kulacs keskeny oldalán végigfutó alszífjdl kötik le, takarják el. Ehhez csatolják fent a nyaknál a hosszú vállszíjat. 5. kép. Debreceni csikóbőrös kulacs A csikóbőrös kulacs elsőszámú dísze a két kerek oldal közepén levő rózsa nevű díszítmény. Ezt, és általában a kulacsot két eljárással díszítik: A díszesebbeket bőrre hímzett eljárással díszítik. Egykor családi címereket jelvényeket, újabban virágos vagy más ornamenseket hímeznek bele „makart" selyemfonallal, illetőleg szironnyal, vékony, keskeny bőrszalaggal. A makart selyemfonal különösen al-