Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

edényt ismerünk. Ezek színezése és ornamentikája olyan fejlettséget mutat, mint egyetlen más alföldi központé sem. Ezek és a 19. századi készítmények azt mutatják, hogy leg­kedveltebbek a különbözőképpen stilizált virágok emberi alakkal vagy figurával párosít­va. Az alapszín változatos, többnyire fehér, sárga, barr. a és zöld. A színezés, az alapszín­től függően vörös, sárga, barna, zöld, ritkábban kék, amely főleg a múlt század második felétől kapott nagyobb szerepet. A zöld alapszínű edények általában egyszínűek és ráté­tes, domborműves díszítésűek. Ez figyelhető meg a régi, zöld céhkancsókon (1. kép), valamint a kecses, koszorú alakú cserépkulacsokon is. Jellemzője a debreceni kerámiá­nak, hogy egy-egy történeti időszakban is többféle stílusban dolgoztak. Ez valószínűleg a nagy vásárlókörnyezettel, a lakosság különböző igényével és a nagyszámú műhellyel van kapcsolatban. A debreceni készítmények a 19. század végéig írókázottdk, ez után jelenik meg az ecsettel való festés. Az Alföldön, legalábbis annak északi felében Debrecen volt nemcsak a legrégebbi, hanem a legjelentősebb fazekasközpont is. A nagy jelentőségűre jutott központ, Mezőcsát is művészete el­indulásánál Debrecentől kapott jelentős ösztönzést. A másik jelentős központban, Tiszafüreden pedig az 1840-es években Mezőcsátról áttelepedett mesterek honosí­tották meg az eredetileg debreceni ihletésű, díszes, mázos edények készítését. A nagy hírnévre szert tett mezőcsáti és tiszafüredi fazekasság - tehát - a debreceni kerámia talajából kinőtt, majd önállóan kivirágzó oldalágak. Szépen példázza ezt a mindkét központ leghíresebb edénye, az ún. miska­kancsó. Ezek prototípusait megtaláljuk a debreceni készítmények között is, sőt egy egyszerűbb, régebbi típusát. A díszes, em­ber alakú boros- és pálinkásedények igen kedvelt darabjai voltak városunk kerámiá­jának; ismeretesek férfi- és nőalakot ábrá­zoló, álló, és Bacchusra emlékeztető, hor­dón ülő típusai is. Jellemzője a debreceni ember alakú edényeknek a naturális for­mázás, szemben a tiszafüredi és a mezőcsáti miskákkdX, amelyek már inkább kancsóra emlékeztetőek. Az alföldi fazekasközpontok táljain és tányérjain fellelhető kecses madárábrázolás (2. kép) is valószínűleg Debrecenből, a helyi fazekasok készítményeiről terjedt el. Egy 1807-es évszámú tányéron láthatjuk már a szájában virágos ágat tartó, jellegzetes formá­jú, karcsú madarat. Tiszafüreden és Mezőcsáton teljesen azonos ábrázolású madár­ornamenseket találunk. A híres tiszafüredi tányérok prototípusait ugyancsak Debrecen­ben találjuk meg mind az ornamentika, mind a színhasználat tekintetében. Jellemzője to­vábbá a debreceni tányéroknak a díszítmények között többször előforduló álló, hossz ru­hás, a kezében leginkább virágot tartó nőalak. Előfordul még betyár, pandúr és vándorló 1. kép. Zöldmázas céhkancsó (1869)

Next

/
Thumbnails
Contents