Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

Nagyon jelentős díszítőmód a szironyozás. A szirony vékony, keskeny fehér vagy színes ún. hasibőr szalag. Ezzel varrnak, fonnak, illetőleg más bőrfelületbe való beszövés útján különféle díszítményeket készítenek vele. A keskeny, néha különböző színű bőrcsíkokat összefonással sík vagy hengeres ornamentikát is alakítanak ki. Bőrt díszítenek még hímzéssel is, ez elsősorban dohányzacskókon, csikóbőrös kulacsokon, illetőleg bőrruhákon fordul elő. Vegyük sorra a pásztor készítette és díszítette eszközöket. Még napjainkban is majd minden pásztor hord derékszíjra felfüggesztve díszes késhüvelyt. A nyersbőrből készült, hasáb alakú hüvelynek szíjakon csúsztatható fedele van. A két szíjat csont bogláron vezetik át. Díszítését régebben préselték, az utóbbi száz évben már jobbára bőr pillangókkal, árral belyukasztgatott figurákkal és bőrfonással ornamentálták. Díszes bőreszközt készített a pásztor tűzkészségének is. A csiholó acél, amely legtöbbször maga is kiveréssel díszített, csupán díszes bőrszíjon lóg; a taplót és a kovát rejtő erszény, kis, lelógó díszes sallangokkal díszített bőrzacskó. A tűzkészségét egykor együtt hordták a már említett bicskatartóval, vagy karikára erősítették mindhárom ágat. Az erszény általában piros bőrből készült, kerek fenekű zacskó, oldalán bőrrózsákkal (9. kép). Szironnyal varrta össze és díszítette a pásztor a bugyellárisát is (10. kép). Díszítménye inkább a szőttesek technikájára és díszítményeire emlékeztet. A dohányzacskót bőr cakkolással, sallangokkal, a legszebbeket pedig hímzéssel díszítették. A pásztori bőrdíszítő tudomány legszebbike a karikás (11. kép). Sudarát 8-10, néha még 24 ágra is a pásztor kígyóhátra fonja, nyelét ugyancsak maga fonja és díszíti. A legfőbb díszítés a nyél és a sudár legvastagabb, felső részére kerül, sűrűn felerősített bőr pillangókkal ornamentálják, amelyet a nyélen vékony bőrrel vitézkötés módjára erősítenek fel. A hortobágyi pásztor karmantyúval, hosszú, középen hosszában felhasított széles sallanggal is ellátja karikását. Ez a csuklójára való felerősítést szolgálja, ugyanakkor a díszítettségét is emeli. 3. A DEBRECENI FAZEKASSÁG Az alföldi fazekasközpontok messze vidéken híresek voltak. Hírnevüket edényeik formás alakjának és egyedülálló ornamentikájának köszönhették. Jobbára díszes kidolgozású edényeket készítettek; igen sok használati edényt, főzőfazekat, mázatian korsót felvidéki és erdélyi fazekasok hoztak az Alföldre. A színes, mázas alföldi kerámia két hatásra alakult ki: a 17-18. századi reneszánsz és a török fazekasság hatására alakult ki az írókázott és a karcolt ornamentálás. Az említett hatás következtében, a 16. századtól kezdődően alakultak ki a legjelentősebb alföldi fazekasközpontok: Debrecen, Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Tiszafüred, Mezőcsát és Nádudvar. Az alföldi fazekasközpontok majd mindegyikén a 19. század végéig készítettek feketeedényeket is, ez az eljárás Szentesen és Nádudvaron maradt fenn legtovább. Mezőtúron, Tiszafüreden és Hódmezővásárhelyen már a 18. században is készítettek mázas edényeket a fekete mellett. Az Alföldön valószínűleg a debreceni a legrégebbi fazekasközpont. írásos emlékek már a 16. században említik. A 17. században már önálló fazekascéh volt, s 1769ben 68 műhely dolgozott Debrecenben. A 19. század elejétől a fazekasok egy része cseréppipák készítésére tért át. A 16-17. századból reánk maradt cserépedényeken, korsókon és tányérokon már kecses madarak és virágminták láthatók. Igen figyelemre méltó e korai darabok díszítésmódja, a fehér alapon barna ornamentálás. Ez a színhasználat a későbbiekben is jellemző volt a debreceni kerámiára. A 18. századból öt datált debreceni